rövidre vágott túra

A hétvégi túrázás mérsékelten volt sikeres. Erdei séta, forrásvíz és sátorhely keresése helyett lett taxiút, sürgősségi osztály és egy örök életű emlék sérülés. Mondanám, hogy gyenge idegzetűek ne olvassák, de egyrészt garantálom, hogy én vagyok a leggyengébb idegzetű ember, és ha én képes vagyok újra átélni és leírni az eseményeket, akkor más képes elolvasni, másrészt szerintem nincs olyan ember, aki ne akkor lenne a legkíváncsibb, amikor ilyet olvas, hogy gyenge idegzetűeknek nem ajánlott.

Szombat reggel ügyesen összepakoltunk a hétvégi túrához. Sátor, matracok, hálózsák, konyha, kaja, víz, ruhák és miegyéb. Jack táskája 18, az enyém csak 7 kilós volt. Az idő csodálatos. Végre túrázunk! Három tömegközlekedési eszközzel másfél óra alatt Stockholmtól 40 km-re voltunk délnyugatra, és elindultunk az ezer kilométert lefedő népszerű túraösvényen, a Sörmlandsledenen. Csodálatos volt sétálni az árnyékos erdőkön és a napsütötte mezőkön át. Két óra séta után egy gyönyörű tóhoz értünk. Voltak emberek itt-ott a fák között, de sikerült találnunk egy eldugott kis beszögellést, ahol csak mi voltunk. Olyan jól esett a felhevült testemet lehűteni a tiszta vízű tóban, és csak lebegni és nézni az eget. A parton aztán forralt Jack vizet, és ittunk egy kávét és ettünk egy müzliszeletet, amíg szárítkoztunk.

Folytattuk utunkat az erdő sűrűjébe, ahol sajnos elég sok szúnyog volt. Amíg sétáltunk, nem voltak annyira zavaróak, de ahogy megálltunk, egyszerre 4-5 csípett. Lassan ebédidő volt, ezért megálltunk a víz mellett egy domboldalban, ahol Jack újra lehűtötte magát a vízben, de én nem mentem be újra, mert elég sok volt a fa és sűrű volt az aljnövényzet, és olyan macerás lett volna újra átöltözni, aztán szárítkozni, és visszaöltözni. Én a szúnyogokkal harcoltam, és nagyon szenvedtem tőlük, amíg be nem kentem magam a dzsungelolaj nevű szúnyogriasztó szerrel, és fel nem húztam a hosszúnadrágomat és a hosszúujjú ingemet, hogy kevesebb legyen rajtam a támadható felület, és így sokkal jobb is lett a helyzet.

Nekiálltunk az ebédkészítésnek. A menü tortillatekercs lett volna túrázó kiadásban. Ha sikerül elkészíteni, de hát ezt a kihívást már nem sikerült megugranom. Jack a vega virsliket sütögette, nekem pedig odaadta az erdei kését, hogy szeleteljem fel a zöldségeket. Saláta, paprika, paradicsom... és avokádó. Már az ölemben volt a nagy lapos kenyér, rányomtam mozzarellás krémsajtot, rábiggyesztettem a paprika- és paradicsomszeleteket, majd ekkor vágtam fel az avokádót, mert nem akartam, hogy bebarnuljon. Jack kése borotvaéles. Eddig is az volt, de a múlt héten épp megélezte midsommar alatt az egyik haverja, így most élesebb, mint valaha. Tisztában voltam vele, hogy mennyire éles, és ahogy vágtam körben az avokádót, figyeltem is rá, hogy nehogy szépen a tenyeremet is vágjam vele. Félek én az ilyen éles késektől. Szépen kettévágtam, és a magját is ki akartam venni, hogy átnyújthassam mag nélkül Jacknek. Na most van az a rész, amitől teljesen elgyengülök, ha újra lejátszom a fejemben. Én tényleg nem bírom az ilyeneket. 

Balkezes vagyok, de ott a domboldalon, a sűrű avarban ülve a kenyérrel az ölemben valahogy nem igazán álltak kézre a dolgok. Bal kézben fogtam az avokádót, a jobbal pedig bele akartam nyomni a kést, hogy aztán elfordítva kiemeljem a magot. Nagyon ritkán eszem avokádót, de egyszer egy videóban láttam, hogy ez egy jó módszer a mag kiszedésére, és máskor is így szoktam kiszedni. Hát nem jó módszer. Hülye módszer. Ostobáknak való módszer. Tudtátok, hogy az USA-ban évi 8000 avokádóval kapcsolatos sérülés történik? Én sem tudtam, de most hogy én is bekerültem a "megvágtam magam avokádókészítés közben" idióták klubjába, most már tudom. Szóval a kés egy pillanat alatt megcsúszott a kemény és csúszós magon, előre a bal kezem tenyerébe, amin hatalmas vágást ejtett.

Az első reakcióm az volt, mint amikor az ember ügyetlenségében kiborít egy pohár vizet keresztbe a minden jóval megrakott étkezőasztalon. Ilyen szégyenteljes hupsz, nem csináltam semmit, nincs itt semmi látnivaló fejjel ránéztem Jackre, közben láttam a vágást, és ahogy jön a vér, de gyorsan becsuktam a tenyerem, mintha nem lenne ott semmi. Közben elfogott a düh a bénaságom miatt, a pánik a vágás miatt, a csalódottság, mert tudtam, hogy ennyi volt a hétvége, és a félelem, hogy mi lesz most, na és a fájdalom is. Jack azonnal kapcsolt, mondta, hogy mutassam a sebet, én pedig szófogadóan szétnyitottam az ujjaimat, és láttam, ahogyan a kb. 4 centis sebből elárasztja a vér a tenyerem, és láttam a húsom a vágásban. Szörnyű látvány volt. Nem akartam, hogy ez az én testemen legyen. Látni sem akartam. Nem volt nálunk elsősegélydoboz. Jack a guriga vécépapírt találta meg, és azzal tekerte körbe a kezem, és rám parancsolt, hogy szorítsam. Én pedig ökölbe szorítottam a kezem, sírtam, és mondogattam dühösen, hogy hogy lehetek ennyire béna. Közben Jack a mentőkkel beszélt. Azt mondták küldenek autót a legközelebbi úthoz. Jack még egy pulcsit is rátekert a kezemre, összepakolta az én táskámat, és azt mondta, menjünk a mentőkhöz, majd ő visszamegy a cuccokért. Az én táskámat hozta csak magával.

Amikor végre elértünk egy földesúthoz, vagy 20 perc után, nem sokkal később visszahívták Jacket, hogy sajnos nincs szabad mentő, próbáljunk meg taxival elmenni a kórházba. Nagyon jó... Szerintem Jack jobban aggódott értem, mint én, hiszen ő nem tudhatta, hogy érzek. Biztos attól félt, hogy sok vért veszítek és elájulok, de én nem éreztem ennek semmi jelét, csak a kezem fájt nagyon. Mondtam neki, hogy menjen vissza a cuccokért, én megvárom itt az út mellett. Szóval szegény otthagyott a táskámmal, és elindult vissza. Felhívott, hogy szerinte vegyem le a kezemről a vécépapírt, mossam le vízzel a sebet, és kössem át helyette a törölközővel. Mert egy pici, fehér, puha törölközőt is bepakoltam, amit később találtunk csak meg. Először sírva mondtam, hogy én nem akarom, nem tudom ezt megcsinálni, de aztán valahogy mégis nekiláttam, és kihúztam a sebbe beleszáradt papírt a kezemből, és akkor újra láttam, hogy mennyire szét volt nyílva a bőröm, és hogy egy kis vértócsa gyűlik össze a kezemben, ahogyan tartom. Gyorsan lelocsoltam vízzel, és szorosan rákötöttem a törölközőt, és megint csak szorítottam ökölben a kezem, mert valahogy megnyugtatott. Utána vagy két órán keresztül szorítottam így, hogy az ujjaim belegémberedtek.

Mikor Jack visszaért, hívott taxit, és elsétáltunk a nagyobb úthoz, de így is jó sokára talált meg minket a sofőr. Onnan aztán fél óra volt a kórház, és hiába közeledett a segítség, én egyre jobban féltem. A fájdalomtól, meg hogy mi van, ha valami maradandó bajom lesz. Sírtam, Jack meg olyan hős volt végig. Vigasztalt, biztatott, fogta a kezem. Cuki volt. Mondogatta, hogy rátesznek egy nagy sebtapaszt, és ennyi, majd meglátom. Tudtam, hogy ezek csak biztató szavak voltak, de azért jól esett.

A sürgősségire nem jöhetett be velem Jack. A recepción elmondtam, mi történt, kifizettem a 200 koronás vizitdíjat, kaptam egy karszalagot, és beküldtek a váróba egyedül. Csak négy ember volt előttem. Egyik sem tűnt túl problémásnak. Mobiloztak, nézték a cseh-dán meccset, unatkoztak. Én meg ültem a vérfoltos nadrágommal, a véres törölközőbe csavart véres kezemmel, és el-el sírtam magam, olyan rossz volt ez a várakozás a fájó kezemmel, a rám váró fájdalmas kezelés gondolatával, és a félelemmel, hogy mi van ha valami végleges sérülésem lesz. Mégsem vettek sajnos előre, ami utólag bánt, mert úgy érzem, ez az én hibám, mert túl szerényen írtam le a problémát a recepción. Így végül egy órát vártam, és szinte végig szóval tartott Jack a telefonon, amíg végre nem szólítottak.

Egy fiatal, szép és kedves lány volt az orvosom. Kérdezte, hogy súlyos-e a vágás. Mondtam, hogy nem tudom, annak számít-e, de nekem az. Kicsit készen voltam már a stressztől és a fájdalomtól. Lefektettek az ágyra, és elkezdték leszedni a törölközőt, ami addigra teljesen beleszáradt a sebbe. Vizet locsolt rá, hogy le tudja szedni. Amikor végül elé tárult a teljes seb, azt mondta, hogy ez bizony tényleg elég súlyos, és hívott egy idegsebészt, mert nem volt benne biztos, hogy ő elég lesz hozzá. Az idegsebésznek "egy klasszikus avokádós eset" leírással mutatott be nagyon derűsen, majd ellenőrizték, hogy működnek-e az ujjaim, nincs-e idegprobléma, de szerencsére nem volt, úgyhogy azt mondta a doktorcsajszi, hogy ő is meg tudja csinálni. Mondta, hogy össze kell varrni. Kitisztította a sebet. Jó volt nagyon. Kicsit sem fájt tényleg. Nem a francot. Nyüsszögtem, mint állat. Aztán kérdezte, hogy meg szeretném-e nézni a sebet. Micsoda abszurd kérdés. NEM szeretném megnézni a sebet, a lehető leghatározottabban nem szeretném megnézni. Azt mondja, de már nem véres... Ki mondta, hogy a vér a baj?? Az a baj, hogy a tenyeremen tátong egy mély szakadék, ahol amúgy síkságnak kellene lenni. Dehogy nézem. Így is beleégett már az agyamba a három korábbi alkalomkor.

Azt mondta, hogy helyi érzéstelenítést fog adni, és sajnos ez fájni fog. Ja, EZ fog fájni? Akkor a négy órája tátongó vágás és az előző kitisztítás mi volt, ha ez most fájni fog? Kérdezte, behívja-e a nővért. Nem értettem, a nővér miben tudna segíteni. Kérdeztem, hogy mert tényleg annyira rossz lesz? Mire mondta, hogy á, nem, csináljuk. És csinálta, én meg nagyon szenvedtem. Valahogy arra gondoltam közben, hogy amúgy sem szeretnék tetoválást, de ha szeretnék se szeretnék, mert egyértelmű, hogy nem bírom a fájdalmat. 

Miután belém pumpált 10 mg érzéstelenítőt, magamra hagyott egy picit, én meg felhívtam Jacket, aki nagyon cuki volt. Mikor bementem, akkor is küldött szívecskéket, és végig annyit segített a jelenlétével. Mondta a doki, hogy 30-40 perc, és kész vagyunk. Nem tudta hány öltés lesz. Ellenőrizte, hogy hat-e az érzéstelenítő, és megnyomkodott valami eszközzel. Kérdezte, hogy ezt érzem? Mondtam nem. És ezt? Ezt igen. Igen?? Igen!! Hát sajnos kiderült, hogy a hüvelykujjam felé nem igazán érzéstelenedtem el. Mit tegyek, én egy ilyen érzelmes ember vagyok. Hát mit, szolidan üvöltöttem néha, miközben varrt, mert a fele procedúrát éreztem. Szegény csajszi rosszul érezte magát, pedig nem az ő hibája. De egyszer csak vége lett a tortúrának, és megszámolta, hogy ett, två, tre, fyra, fem, sex, sju, azaz hét öltés. Aztán a lelkemre kötötte, hogy nem mosogathatok most, és persze nem is dolgozhatok (hurrá, az egyetlen jó dolog ebben az egészben), de azt mondta, hogy a vezetés és a nyaralás az oké. Hát remélem!

Kb. 5 óra volt a vágástól, mire kész lettem. Ezután elindultunk kajálni, mert hát az ebéd sem jött össze, bár nem mintha a stressztől éreztem volna éhséget. Nagyon fájt a kezem. Kevésbé egyáltalán nem fájt a kezem a vágás óta, csak hol jobban és hol még jobban. Még egy paracetamolt sem adtak a kórházban, és a legtöbb hely már zárva volt. Végül egy kioszkban tudtunk venni, de nem éreztem, hogy használt volna. Ezután az állomás felé menet (Södertälje városban voltunk) sikerült megtalálni a város bizonyára legjobb éttermét, de legalábbis a legjobb kiszolgálást. Egy pici mediterrán kajáldába tévedtünk be, ahol csak mi voltunk, és királyi ellátást kaptunk. A tulaj/szakács maga ajánlott nekünk az étlapról, és mondta, hogy az ország legjobb mediterrán halai náluk kaphatóak. Hát nyilván. Előételnek egy kis kehelyben, jégkockán felszolgált mandulát kaptunk, háromféle isteni mezét, ami mind a ház ajándéka volt és egy fantasztikus, nagy adag salátát kenyérrel. Aztán kihozta a nagy adag sült halat, és kérdezte, kérünk-e hozzá kesztyűt, merthogy kézzel kell nekiesni. Én kértem hozzá, de a szerencsétlen kezemmel nem tudtam hozzákezdeni a halnak, csak a többi ételt ettem, viszont a nagyon kedves fickó visszajött megnézni, hogy elégedettek vagyunk-e mindennel, és szörnyülködött, hogy még neki sem fogtam a halnak?! Mondtam neki, hogy vártam, hogy kicsit kihűljön, és a kezem miatt amúgy is nehéz... Erre megkérdezte, hogy segíthet-e, mondtam, hogy az nagyon jó lenne, mire felhúzott kesztyűt, és olyan gyönyörűen megtisztította nekem a halat a szálkáktól, hogy nem maradt más, csak a sok hús. Nagyon jófej. Szóval ez a kedves vendéglátás és a nagy lakoma kicsit elterelte a figyelmem a sajgó kezemről és a nyomoromról.

Az első éjszaka és az első nap nagy része nem volt túl kellemes, de azért túlélhető volt. A paracetamol nem éreztem, hogy túl sokat segített, de azért be-beszedegettem. Azt mondták, hogy másnap már levehetem a kötést, de tegnap még nem mertem. Ma talán összegyűjtöm a bátorságom, és leveszem, de félek, hogy mi van alatta. Az ujjaim még mindig véresek, mert sajnos azt nem tisztították meg az ellátás előtt, és a kötést nem érheti víz. Tegnap még elég nyűgös voltam, sajnáltam magam és a szerencsétlenségemet, de aztán délután bementünk a városba, ettünk szusit, fagyit először az évben igazi fagyizóban, és végigsétáltunk Söderen, át az óvárosba, ahol fantasztikus élmény volt a meleg nyári estén, turisták nélkül sétálni a macskaköves, történelmi hangulatos utcákon. Átmentünk a királyi palota mellett a hídon, a parlament felé, ahol szembejött velünk a kereszténydemokrata párt elnökasszonya fancy ruhában a sleppje kíséretében. Utána láttuk a hírekben ugyanabban a ruhában. Valami beszédet mondott, és épp akkor végzett vele. Szóval ez a turistáskodás olyan jó volt.

Ezekben az órákban a nagyon meleg házban dolgoznék 8 órán keresztül, úgyhogy ezek az órák most ajándék nekem, még ha nem is a legjobb okból kifolyólag... Bár nem mintha ki tudnám használni a betegszabimat, szóval annyira azért nincs jó kedvem. Még főzni sem nagyon tudok, csak egy kézzel, ha sikerül. Na de most már (remélem) napról napra csak jobb lesz.