a kisház

A covid miatt alakult úgy, hogy már harmadszor jövünk vissza ide, de egyáltalán nem bánom, mert én minden évben vissza tudnék ide jönni.

 

Sőt, azon gondolkoztam, hogy micsoda álom lenne, ha mindkettőnknek olyan munkája lenne, amit távmunkaban is végezhetünk, és lenne egy ilyesmi nyaralónk, ahova egész nyárra leköltözhetnénk, és ott élnénk és dolgoznánk. És amikor vége lenne a 8 órás munkaidőnek, akkor nem a tévét néznénk, vagy elmennénk futni, vagy a városba, hanem éjfélig is világos lenne még, és mehetnénk erdőbe sétálni, áfonyát szedni, csónakázni, horgászni... 

Vagy ha fáradtak vagyunk, és nincs kedvünk semmi extrához, akkor is olyan helyen lennénk és olyan táj és kilátás tarulna elénk, ahol még a semmittevés is tartalmas tevékenység lenne. 

Mint tegnap. Amikor csak ültem a teraszon, míg Jack csónakázott és horgászott, én pedig írogattam, csetelgettem, de közben bámultam a tájat, a lemenő napot, az eget, a felhők folyton változó színeit, a tó vizét, és hallgattam a csendet, a neszeket, a zörejeket és szívtam magamba a csodás levegőt. Szúnyogok sem voltak, szél sem volt és hideg sem volt. Csak színtiszta boldogság és nyugalom.

Ma is kiültünk a teraszra a késői vacsoránkkal, egymás mellé a padra, szemben a lemenő nappal, és úgy néztük az eget, a felhőket és a napot, mint máskor a sorozatokat. Amikor kiürült a tálunk, akkor is csak ültünk ott tovább, Jack átkarolt, én a vállára hajtottam a fejem, és csak néztük ezt a mesébe illő tájat. 

23:22-kor