mesél a kisház

Már hazajöttünk a nyaralásról, de még fel akarok tenni pár dolgot. A szálláson 38 faház van, és mindegyikben vannak vendégkönyvek. 1978-ban építették ezt a kis üdülőfalut, és azóta gyűlnek a vendégkönyvek, és a beléjük írt történetek a házakban. Nekem ez annyira tetszik. Ki van téve a 4-5 könyv az egyik szekrényre, és nagyon szívesen lapozgatom őket, olvasom a történeteket, nézegetem a kézírásokat és a rajzokat. Az emberek nemcsak aláfirkantják, hogy itt jártunk, hanem egy-két oldalnyi szöveget írnak bele. Elmesélik, hogy kik ők, honnan érkeztek, milyen volt az időjárás, miket csináltak, miket láttak, mi volt a legjobb élményük. Néha szépeket rajzolnak bele, panaszkodnak a mínusz húsz fokról télen, a szúnyogokról nyáron, vagy lelkesen írnak a síelésről, vagy hogy itt ünnepelték a kisbabájuk kéthónapos szülinapját és a házassági évfordulójukat. Dicsekednek, hogy mekkora halat fogtak, hogy hányféle állatot láttak vagy mekkora hegyeket hódítottak meg. Jó érzés töltött el, ahogyan ültem ugyanabban a házikóban, ahol az elmúlt több mint 40 évben ezeket a sorokat írták ezek az emberek. Tele van a könyv élményekkel, kalandokkal és boldogságban, szeretetben töltött napokkal. És közben én, aki olvasom, ugyanezt érzem. Ugyanúgy lelkesedem a házért, a kilátásért, a rénszarvasokért, a hegyekért, és ugyanúgy bosszankodom a szúnyogseregen vagy a szakadó esőn. Olyan ez, mint egy időutazás és láthatatlan találkozók sok-sok idegennel. A szüleim most újítják fel a dédszüleimtől megörökölt imádott családi nyaralót, és elmeséltem a családnak a vendégkönyveket, és megmutattam a fotókat, és mindenkinek nagyon tetszett az ötlet, hogy legyen vendégkönyv a mi nyaralónkban is, mert ott is megfordul sok ember, illetve sokféle kombinációban leszünk ott mi, családtagok is, és mindig leírhatjuk a mi élményeinket az ott töltött időről, a gyerekek (és felnőttek) pedig rajzolhatnak is a könyvbe.