gyógyulgatás

Tegnap délelőtt még nyűgi voltam, mert korlátozva éreztem magam úgy, hogy csak egy kezemet, ráadásul az ügyetlen jobbat tudom használni. Felhalmozódott a sok mosatlan edény, tele volt a kuka, a lakásra ráfért volna egy porszívózás és kis takarítás. Jack persze segít mindenben, de közben egész nap dolgozik is, úgyhogy nincs azért annyi ideje. Szóval végül félretettem a nyavalygásaimat, és nekiálltam főzni. A fokhagymanyomóval Jack segített, de egyébként minden sikerült. Délután pedig még takarítottam is egy kicsit a jobb kezemmel, és felporszívóztam és felmostam, és sokkal jobb lett a közérzetem a tiszta lakástól. Majdnem mindent meg tudok csinálni így is, csak lassabban és nem a megszokott módon, és ez nem nagy, de folyamatos kihívást jelent. Ami máskor rutinból, robotpilóta módon megy, mint akár csak az öltözködés, a fogmosás vagy az evés, az most mind odafigyelést igényel, és ügyetlenebbül, lassabban megy az ügyetlen kezemmel. 

Tudom én használni a bal kezemet is, csak erősebben szorítani nem tudok, vagyis inkább nem akarok vele. Nehogy kiújuljon a seb, és két lépést visszalépjek a gyógyulásban, mert az most nekem a legfontosabb, hogy pénteken tudjak vezetni. Igazából nem annyira vészes a seb, de engem persze sokkolt a látvány, amikor levettem végre a kötést róla. Aki nem látott még ilyen varratokat, annak persze hogy sokkoló ilyet látni a saját kezén. Tegnap már kicsit jobban barátkoztam a póklábakkal – a varratokkal. De azért végigjárta a testem egy furcsa elgyengülés, ahogy nézegettem és tisztítgattam a varratok körül a tenyerem. De egyre jobb lesz csak minden nappal, ez a jó benne. 

Nem vagyok egy hős ebben az egészben. Nem viseltem túl jól a fájdalmat a kórházban sem. Biztos lett volna, aki nem sír, aki nem remeg, aki nem jajgat. De hát közben meg kit érdekel. Ilyen vagyok, én ennyire tudom jól vagy nem jól viselni ezt. Ennél fájdalmasabb élményem szerencsére nem volt soha, úgyhogy szerencsére alkalmam sem volt, hogy hozzászokjak az ilyesmihez. Tízévesen eltört a hüvelykujjam, de abból semmire nem emlékszem. Legalábbis a fájdalomra nem. Más komolyabb sérülésem nem volt. 

Azon filozofáltam még, hogy érdekes, hogy mennyire múlandó a fizikai fájdalom és annak az emléke. El tudom mondani, hogy fájt a kezem, és amikor érzéstelenítettek és varrtak, de semmi jelentősége vagy súlya nincs ennek már, mert nemcsak a fájdalom, de annak az emléke is elmúlt már. Bezzeg érzelmi dolgok mennyire meg tudnak maradni, és teljesen vissza tud belénk jönni ugyanaz az érzés, amit egy adott helyzetben éreztünk. Végül is jó, hogy ez így van. Szép is lenne, ha visszagondolnék a kezelésre és ugyanúgy belém hasítana a fájdalom most is. Viszont milyen jó az, hogy a szép emlékek érzései majdnem ugyanolyan erővel vissza tudnak jönni. Elég csak meglátni egy fotót, megérezni egy illatot, meghallani egy számot, amihez boldog emlékek társulnak, és újra elsöpörnek minket. Ez tök jó. Például: én nem szeretem túlzottan a szénsavas italokat, kólát sem iszom soha. De Jack Coca-Colájába néha belekortyolok, és akkor az a korty visszarepít több mint 20 évet a dédnagymamám nappalijába, ahogy ülünk az asztal körül a családommal, és hozza nekünk a finomságokat és kólát iszunk. Nem tudom miért van ez. Annyira nem ittam és iszom soha kólát, hogy a kóla íze a mai napig hozzá kapcsolódik, és én ezt nagyon szeretem.