találkozók éve

Rájöttem, hogy a magyar nyelvből hiányzik a szó a reunionra. Mi csak azt mondjuk például, hogy osztálytalálkozó. És mindenki tudja, miről van szó, pedig nincs benne az a plusz jelentés, mint a reunionban, hogy ez egy újbóli egyesülés, összejövetel.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy idén májusban és júniusban is, hosszú évek után részese leszek két újbóli találkozásnak. Az első a 15 éves gimis osztálytalálkozónk, ami mondjuk kevésbé érdekel, de attól még igaz, hogy minimum 10 éve nem találkoztam a régi osztálytársaim többségével. Persze manapság, a facebook világában, egy osztálytalálkozó nem annyira izgalmas esemény azért. Nagyjából mindenkiről tudni lehet valamit. Nem mondhatom azt sem, hogy húdenagy osztályközösségünk volt, de most ennyi év távlatából mégis szívesen találkozom velük. Biztos az is hozzájárul, hogy külföldön élek, kívülálló vagyok emiatt, ezért jó egy kicsit visszamenni és ott lenni.

De inkább a másik reunionről szerettem volna írni, az aupair lányosról. 11 évvel ezelőtt éltem Angliában egy évet aupairként, London mellett egy kisvárosban. Ott találkoztam ezzel a négy lánnyal, négy másik aupairrel és kötöttem velük örök barátságot. Örök barátságnak mondom akkor is, ha az utóbbi években alig beszéltünk már. De mégis azért így vagy úgy, de kapcsolatban vagyunk, és az hogy 11 év után mind az öten szeretnénk újra találkozni, nekem azt mutatja, hogy ez igenis örök barátság.

Utoljára 2015-ben találkoztunk, ami csak 2 évvel az elválásunk után volt, és két véletlen egybeesésnek volt köszönhető, hogy újra együtt lehettünk mi öten. Az egyik az, hogy én azon a nyáron a családommal Olaszországban nyaraltam, és hazafelé útba ejtettük Milánót, ahol az olasz lány lakik. Az olasz lánnyal vagyok a négyük közül a legszorosabb kapcsolatban. Ő valami fantasztikus egyéniség. Mikor letelt az aupair évem, a család akiknél dolgoztam, két hétre nyaralni mentek, és megengedték, hogy a szüleim és öcsém ott lakjanak náluk és együtt nyaralhassunk két hétig. Apukám elvezetett Londonig, és Alessandrát, az olasz lányt is magunkkal vittük kirándulni, mégpedig a Downton Abbey kastélyához. Este pedig a host-családom konyhájában készített nekünk csodás gombás risottót, úgyhogy szuper napot töltöttünk el együtt. Így a családom egy részével is találkozott, és kölcsönösen szeretik egymást azóta is.

Elkanyarodtam... Szóval mi útba ejtettük Milánót, és kiderült hogy az amerikai barátnőnk is épp arra járt, mert egy barátnőjével Európa-körúton volt. Így történt, hogy találkozni tudtam Alessandrával, aki várt engem Milánó főterén. A német lányok sajnos nem tudtak eljönni. Legalábbis nekem végig ezt mondták, de miközben örvendeztem Alessandrának, egyszer csak ott voltak ők is, mindketten. Ez volt életem egyik legjobb és legnagyobb meglepetése. Így történt hát hogy újra, mind az öten együtt voltunk, és van is rólunk egy szuper fotó a milánói dóm előtt, ami az egyik kedvenc képem ever.

És én olyan régóta szeretnék újra találkozni ezekkel a lányokkal. És volt is hogy beszéltünk róla, hogy találkozhatnánk valamelyik európai városban. Budapest is felmerült, mert ők még nem jártak ott. De aztán sosem lett semmi belőle. Ősszel egyszer azt álmodtam, hogy újra találkoztunk, és pont olyan volt mint Milánóban. Beléptem egy szobába, ott volt Alessandra, és egyszer csak a két német lány is előlépett. Ezt nem sokkal a szülinapom előtt álmodtam, és mikor írt a német lány, elmeséltem neki. Mire ő azt írta, hogy neki az a naiv álma, hogy a 30. szülinapját Londonban és velünk ünnepelhesse jövőre. Én pedig azt írtam neki, hogy ez nem naiv és meg is fog valósulni!

Ez volt a találkozás első szikrája, ami óta már egy pislákoló láng is megszületett. Én ugye azonnal, ahogy eldöntöttük a dátumot, nagy mohón lecsaptam a repülőjegyre, pedig a többieknek még azóta sincs jegyük. Ja, az amerikai lány időközben Windsorba költözött, szóval ő amúgy is arrafelé él. Viszont Alessandra nagyon passzív volt, el volt tűnve, nem nagyon írt. Aztán nekem privátban megírta, hogy ő most állást keres, stresszes időszaka van, munkahelyet szeretne váltani, mert a mostani nem jó. Közben babát is szeretne, és fél hogy kifut az időből. Teltek-múltak a hetek, és a német lányok is írták, hogy most már ők is vesznek jegyet, és akkor rákérdeztem újból Alessandránál, hogy vele mi a helyzet. 

Erre azt írta, hogy elbocsátották az állásából, munkát keres, minden stresszes, most nem tud ezzel az egésszel foglalkozni, nem tud előre tervezni, most az neki a legfontosabb, hogy legyen állása. Majd hozzátette, hogy ígéri hogy tisztességes állást fog szerezni, nem Only Fans karrierbe kezd. Én biztosítottam afelől, hogy nem fogunk ítélkezni akkor sem, ha elad pár lábfotót és azzal finanszírozza a londoni útját. De a viccet félretéve, nagyon csalódott lettem, hogy Alessandra nem aktivizálja magát és lehet hogy nem is jön el. Végig ezt a visszahúzódást éreztem a részéről és sejtettem hogy ez lesz...

Már magamban fogalmazgattam felé egy beszédet, amiben kifejtem azt, hogy ez az út csak négy nap, messze is van még, addig biztos lesz új állása, de bárhogy is lesz, akkor is ez az út egy szuper dolog és ez a barátság sokkal fontosabb, mint egy munka, és szinte semmi nincs az életben, amit ne lehetne megszakítani erre a pár napra vagy amit ez a négy nap negatívan befolyásolna.

Erre egyszer csak hétfő este a semmiből rám írt visszafogott olasz stílusban, hogy ANSZKI aaaaaaaaaaaaaaa anszkiiiiiiiiiiiiiiiii
Én komolyan el nem tudtam képzelni, hogy mi van. Ott álltam a telefon fölött, bámultam a WhatsAppot és vártam, hogy írjon már. És végre kibökte: rájöttem, hogy a reunion egy nem mindennapos esemény, amilyen nem mindig történik, ezért úgy alakítottam a dolgaimat, hogy ott lehessek. Te amúgy sem tudsz finom risottót készíteni. Ugráltam örömömben. Most már egészen belobbant a láng, és talán nem lehet most már eloltani ezt a tüzet. De még azért nem merem beleélni magam, mert a repjegyeik (és szállás) még továbbra sincsenek lefoglalva, de van még 3 hónap, úgyhogy bőven ráérünk.