Eszembe jutott, hogy az egész átmentem Kathie-hez sztorit azért kezdtem el írni tegnap, mert valami mást akartam elmesélni, nem azt, hogy hogyan adták el a lakásukat. Azért akartam leírni, hogy Floridába mentek két hétre, mert nemcsak a kulcsot adta oda, hanem pár kaját is, amit a hűtőből kiürített. Nekem adta inkább, mint hogy kidobja őket. Tojás, sárgarépa, paszternák, lime, gyömbér és egy kibontott, majdnem teli csomag reszelt cheddar sajt. Pénteken összedobtam egy tonhalas, kukoricás tésztát, amit jól megszórtam sajttal, és bedobtam a sütőbe. Szóval gondoltam, az én csomag sajtomnak a felét belekeverem a tésztába, a másik felét és a cheddart pedig a tetejére, és extra sajtos tésztánk lesz. Kibontottam a cheddart, elkezdtem rászórni a forró tésztakeverékre, és sokkolva láttam, hogy zöld színű sajtdarabok potyognak a gondosan elkészített vacsoránkra, ugyanis totálisan meg volt penészedve a sajt. Pánikolva próbáltam valahogy leszedni a gyors olvadásnak indult zöld darabkákat a tésztáról, aztán ki is kanalaztam a kajából egy jó adagot, amit kidobtam. Szóval penészes sajtot kaptam Kathie-től. Mérges voltam rá, hogy nem nézte meg, mit ad, vagy inkább hogy nem tudja, mióta áll kibontva az a sajt a hűtőben... De magamra is mérges voltam, hogy vakon megbíztam benne, és nem kukkantottam bele a zacskóba, hogy jó-e a sajt. De azért nem írtam neki, hogy ez valami amerikai sajttípus, ez a zöld? Biztos rosszul érezte volna magát, úgyhogy kegyes hazugsággal, pontosabban kegyes hallgatással megkíméltem a kellemetlenségtől.
Ma pedig végre elmentünk az év első bicajtúrájára. Ez nekem mindig különleges alkalom és nagy boldogság. Tavaly két héttel korábban voltunk, viszont akkor még utókovidos voltam, szóval akkor nem igazán bírtam a strapát. Ma viszont összesen 49 kilométert nyomtunk le, és bár eléggé kipurcantam, de akkor is nagyon-nagyon jól esett.
- És merre szeretnél biciklizni?
- A gofrishoz!!! Csak attól tartok, hogy még tiszta sárosak és jegesek az erdők, úgyhogy légyszi ne úgy tervezd, hogy ott menjünk.
- Sure...
Két órával később:
Egy dolog garantált Jackkel: unatkozni nem fogok. Én pedig cserébe azt tudom neki garantálni, hogy nem hagyom hiszti nélkül az ilyen szakaszokat. De még ilyenebb is volt, csak arról nem készítettem fotót. Hatalmas sártengerré vált földesút, ahol persze csak tolni tudtuk a biciklit. Ilyen jeges szakaszokból meg 1-2 kilométernyi is. Főleg azok voltak izgik, amikor az utat teljes szélességében jégpáncél fedte, így esélyem sem volt a szélén kikerülni, a 12 fokos napsütésben a felső réteg pedig vízzé olvadt, így olyan csúszós-nyálkás borítást hozott létre, hogy a bicikli ugyanolyan jól csúszott keresztbe, mint előre. Ezeken a szakaszokon úgy totyogtam-csoszogtam, mint egy pingvin, amikor pedig emelkedővel is társult a korcsolyapálya, akkor Jack legnagyobb örömére magasabb fokozatba kapcsoltam a nyávogásomat, és hangosan morogtam, hogy hát nem megmondtam, hogy ne menjünk erdőbe?! Aztán egyszer végre véget ért a küzdelmes erdei szakasz, és boldogan suhantam a betonúton. A bicajutak még mindenhol be vannak szórva sóderrel, amin nem a legjobb biciklizni és eléggé tud csúszni is (ami ironikus, hiszen pont csúszásgátlás végett szórják ki).
- A tavasz legegyértelműbb jelei: 1) amikor eltakarítják a sódert az utakról 2) óraátállítás 3) félárú jégkrém a Pressbyrånban – jegyeztem meg Jacknek.
- Én azt mondtam volna, hogy a virágok és a madarak, de oké...
A gofrisnál most voltunk harmadszor. Tavaly is írtam róla, talán emlékeztek. Irtó hangulatos hely. A honlapon azt írják, hogy egy rejtett kincs, ehhez képest mindháromszor zsúfolásig tele volt, a pultnál hosszú sor állt, és pár órával a zárás előtt már kezdtek kifogyni a hozzávalókból. Sokat kellett várni a sós és az édes változatra is, de megérte. Sőt, számomra életmentő is volt a várakozás, mert odafelé az út nagy részét, 32 kilométert tettünk meg megállás nélkül. Visszafelé már feleannyi sem volt, mert vonattal mentünk pár állomást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése