Reggel szólt a rádió, és felváltva beszéltek arról, hogy Alec Baldwin véletlenül agyonlőtt egy operatőrt filmforgatás közben, és hogy egy 19 éves, ismert svéd rappert agyonlőttek Stockholmban. Mi a fene?! Mind a kettő hír sokkoló, de így együtt... Főleg Alec Baldwin, basszus. Mész reggel dolgozni, és véletlen megölsz valakit. Ezt nem lehet feldolgozni, de persze főleg szerencsétlen operatőr és a családja... Nem hiszem el, hogy 2021-ben nem lehet olyan kellékeket használni filmforgatáson, amik még csak megsebesíteni sem tudják a stáb tagjait, nemhogy megölni őket. Amikor számítógépes trükkökkel minden megoldható.
Szóval ezzel a hírrel kezdődött a mai reggelem, aztán 10-től órám volt. A héten volt egy csapatmunka, ami mára volt esedékes. Kedden esős, borongós, hideg nap volt, és majdnem nem mentem be a suliba (online is közvetítik a helyszíni órát is), de végül igen, és nem bántam meg. Csak kilencen voltunk, úgyhogy családias volt a légkör. Akik bemennek, azok a kis buzgómócsingok (mint én), úgyhogy két ilyen csajjal kerültem egy csapatba, akikkel amúgy balettoztunk is a suli kezdetén. Huh eléggé szenvedtem velük a héten a csapatmunkában, mert annyira alaposak és túlontúl lelkesek voltak, és szerintem tízszer annyi időt és munkát öltünk a feladatba, mint kellett volna, de nem is érzem azt, hogy ezáltal jobb munkát végeztünk, inkább csak olyanokat csináltunk, ami nem is része a feladatnak.
Én nem vagyok az a túlteljesítős. Szeretem a képességeimhez mérten a lehető legjobban megoldani a feladatokat, de nem vagyok az a típus, aki ott ül felette az utolsó utáni percig, mert minek. A dolgozatokat is általában az elsők között adtam be, mert hányszor olvassam el a válaszokat? Mi arra az esély, hogy a harmadik vagy negyedik átolvasáskor fogok felfedezni valami banális hibát? A fordítás is ilyen volt, hogy bármeddig lehetne dolgozni egy-egy projekten, és a végtelenségig formázgatni, átírni, gondolkozni, hogy így a jobb vagy így a jobb... De tudni kell azt mondani, hogy ennyi volt, nem nézem többet, leadom, a legjobb tudásomhoz mérten megcsináltam a munkát, és jöhet a következő. Ez a két csaj meg ott ült órákon keresztül, és így én is, és mindenféle apróságon vacilláltak, és nem tudtam értékelni ezt.
Ráadásul nagyon bénán ment velük a svéd. Alig szólaltam meg. Biztos jobban zavarban voltam ezek az osztályelső, okos, ügyes, szorgos lányok társaságában, és nem nagyon tudtam kifejezni magam, pedig természetesen véleményem az volt mindenről. Volt olyan is, amit tudtam, hogy rosszul csinál az egyik lány, illetve már megint csak felesleges időtöltés, és azt el is mondtam neki, hogy ebben a feladatban nem elvárás, hogy kitaláljon tíz parknevet, és keressen hozzájuk tíz különböző képet, hanem elég csak megmutatni, hogy itt lesznek a parkok felsorolva, és így fog kinézni. Lehet ugyanaz az összes neve, vagy ha nagyon akar nekik nevet adni, akkor nevezze el őket színekről, és akkor megvan gyorsan. Hümmögött rá valamit, és este láttam, hogy csak ott van a tíz park tíz külön névvel, fotóval, adatokkal, mindennel, szóval semmit sem ért a hozzászólásom és képes volt erre pazarolni az idejét. Panaszoltam Jacknek, hogy a buta svédem miatt én is butának tűnök, és nem hallgatnak rám a lányok, pedig ugye, hogy nem kell arra pazarolni az időt, hogy kitaláljon tízféle parknevet?! Jack: nem... elnevezhetné például színekről is őket.
Na és volt ma óra, de egyszerűen nem tudok ott ülni a gép előtt, és figyelni az előadásra. Főleg amikor Jack itthon van, ezért én az ágyon ülök a laptoppal és nincs nagy képernyőm vagy íróasztalom. Három másodperc alatt elterelődik a figyelmem, megnyitok honlapokat és mással kezdek foglalkozni. Jobban tudok figyelni, ha fejhallgatón hallgatom az előadást (így jobban is hallom), és közben valamit csinálok, például mosogatok, rendet rakok, elpakolom a mosást stb. Valahogy jobban rá tudok koncentrálni ilyenkor a hallott szövegre, mintha csak bámulnám a képernyőn a prezi szövegét vagy a tanár fejét. Úgyhogy ma a hálónkba ragadva óra közben végre rendet tettem a ruháim között, és félretettem pár ruhát, amit elviszek a használtboltba, mert sosem hordom/nem jó méret.
Az a "veszélyes" a rendrakásban, hogy egy csomó hely felszabadul, és megállapítom, hogy van itt még hely! Általában azért sem szoktam új ruhákat venni, mert úgy vagyok vele, hogy el sem fér. De azért férne még valahova. Mostanában nem szeretek feketében lenni, szívesebben hordok színeket, úgyhogy szívesen beszereznék még pár vidámabb darabot, bár továbbra is heti nagyjából kétszer veszek fel nem otthoni ruhát, úgyhogy tök felesleges még több ruha. Most szinte mindig a púderszínű pihepuha pulóveremet hordom, amit két éve az amerikai barátnőm választott nekem, amikor itt volt Stockholmban. Én nem szeretem a rózsaszínt, semmim se volt, ami rózsaszín, és csak azért vettem fel ezt a pulcsit, mert ő kérte, de aztán nagyon tetszett és szerintem jól illik a bőrtónusomhoz. Úgyhogy jó szeme van a színekhez.
Ez a két szekrény az én ruhám. Mázli, hogy ez az ikeás, olcsó, háromfiókos tároló pont befért a szekrényünkbe, és így ki tudjuk használni a polcok alatti nagy helyet. Az egyikben az otthoni és alvós ruháim vannak, a másikban pedig a fehérneműim és a sportruházat. Van még egy polc, amin a vasalnivalók vannak, és a nadrágok mögött vannak a ritkábban hordott darabok, illetve pár nyári ruha, de az alig van.
Most megint szépen állítva pakoltam be az otthoni ruháimat, nem pedig egymásra téve, mert akkor mindig ugyanazokat hordom. Ezek a szép beállítások pár hét alatt tönkre szoktak menni, de mindig remélem, hogy most majd fenntartom a rendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése