már csak nyolc hét

Nyolc hét – ennyi maradt a hosszú szülői szabadságomból. Az hogy hosszú, relatív, mert egy magyar anyának nem sok a 15 hónap, viszont a svédeknél ez hosszú kihagyásnak számít. A többség ennél egyenlőbben szokta felosztani az otthonlétet egymás között. Gyakori a 6-6 hónap, 7-7 hónap, vagy mondjuk 12 és 6 hónap a két szülő között. Úgyhogy ebben nagyon más a két ország, és amikor azt mondom egy magyarnak, hogy Jack három hónapig lesz majd itthon, akkor azt mondják, hogy "ó de jó, hogy olyan sokáig", míg egy svédnek ez rövid időnek számít. 

Én örülök, hogy Jack icipici munkahelye miatt úgy alakult, hogy én ilyen sokáig lehetek itthon, mert minden percét imádtam az itthonlétnek. Azt azért nem mondom, hogy szeretnék éveken át főállású anya lenni, mert amikor Loki majd nagyobb lesz, akkor már nem működne a dolog szerintem. Ez az ország úgy van kialakítva, hogy mind a két szülő dolgozzon, és a gyerekes programok is másfél-két éves korig vannak kitalálva, utána már kilógnék a sorból, ha én nem járatnám őt oviba, és egész nap csak itthon lennék vele. Szóval erre az időszakra szuper, de azt hiszem, beleunnék egy idő után, ha nem lenne más életem és szerepem az anyaságon kívül.

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy várom hogy dolgozzak. Dehogy várom! A munkahelyemet nagyon szeretem. A munkámat is szeretem. De attól még dolgozni nem szeretek. Van olyan, aki ha minden hónapban csak úgy, munka nélkül is megkapná azt a pénzt és minden juttatást, amit a munkával megkeres, azt választaná, hogy ő azért mégis dolgozik heti 40 órát? Jó, biztos vannak olyan hivatások, amit szenvedéllyel csinál az ember és vannak munkafüggők is, de az emberek többségének lennének jobb ötletei, hogy inkább mivel töltenék az idejüket, nem? Vagy legfeljebb hobbiként űznék a munkájukat. Én mondjuk még azt tudnám elképzelni, ha 6 órában dolgoznék, és 2-kor már végeznék. (De a valóságban ez nem igazán működne a meetingek és délutáni események miatt.)

Most már kezdek megbarátkozni a visszatérés gondolatával, bár gyakran ijesztő. Amennyire nehezen hagytam ott a munkát a gyerek születése előtt, most annyira nehéz visszamennem. Erősen érzem az imposztor szindrómát, vagyis hogy nem tudok semmit, a másik félelmem pedig a svéddel kapcsolatos. Úgy érzem, az aktív tudásom romlott az itthonlét alatt, mert leginkább passzívan használtam a nyelvet. Viszont amikor belegondolok, hogy milyenek is voltak a munkanapjaim, és milyen a munkahelyem, akkor alábbhagy a félelmem. Nem egyedül kell megoldanom semmit, hanem csapatok tagja vagyok. Mindig ott van nekem valaki, aki segít, és egy hosszú visszatérés után úgyis újra be kell majd tanulnom, mert annyi minden változott. Senki sem fogja elvárni, hogy egyből mindent tudjak és nem fognak a mélyvízbe dobni. 

Néha-néha ránézek a Slackre vagy a LinkedInre, és láttam pár változást. Tudom, hogy elment pár szeretett kollégám. Egy olyan lány is elment a cégtől, aki 18 éves kora óta, 14 éve dolgozott ott, és egyszer azt mondta nekem, hogy ő sosem fog onnan elmenni. Emiatt meglepett a távozása, bár lehet hogy csak mindketten naivak voltunk. Ő, hogy két éve még azt gondolta, hogy onnan fog nyugdíjba menni, és én, aki elhittem hogy egy 30 éves lány soha nem fog munkahelyet váltani. Különösen Svédországban, ahol – érdekességként elmondom – az emberek átlagosan mindössze 5 évet töltenek egy munkahelyen! De azért ennek a lánynak a távozása elgondolkodtatott, hogy nem tán azért ment el, mert nem tetszik neki, amilyen irányba változik a cég.

Nem mintha nekem kellene aggódnom ezen. Nekem most, az életem ezen szakaszán a legfontosabb az, hogy van egy stabil állásom, hogy családbarát a cég, hogy bár Svédországban is visszatáncolnak a home office-tól a gyakoribb irodai napokhoz, az én munkahelyemen még mindig a heti egy nap van érvényben, nyáron pedig senki nem jár be. Biztos el fog jönni nálam is az a pont, amikor szeretnék váltani, de most még pár évig ezek nekem a legfontosabb dolgok, nem a karrier-előmenetel. Úgyhogy összességében én 8/10 pontot adnék a munkahelyemnek, amit azért nehéz is túlszárnyalni.