három hónapos anya

Ezt a bejegyzést még múlt héten, mikor három hónapos lett a kismanó, akartam közzétenni, de az is az élménybeszámoló része, hogy sosincs annyi időm, mint szeretném. 

Három hónapja lettem anya, de lassan kezd csak kibontakozni az anyaság-tudatom. Nehéz felfogni, hogy ez a kis emberke miattunk létezik, mi alkottuk. Élvezem az itthonlétet vele, és hamar elmúltak a munkahelyemmel kapcsolatos gondolataim. Nem igazán érdekel, hogy mi történik ott. Néha azért rálesek a Slackre vagy a weboldalra, hogy mi újság van, de könnyen ment, hogy ne foglalkozzak vele és csak élvezzem ezt az időszakot.

Azt mondják, hogy egy gyerek nem gyerek, illetve láttam egyszer valami olyasmi szöveget, hogy egy kisbaba mellett mindenre van idő, egy kétéves mellett nincs idő semmire. Ezt én is így érzem, mármint a mindenre van idő részét. Bár ezt épp az előbb cáfoltam meg az első mondatommal. Hát igen, blogolni nincs annyi időm, viszont abból a szempontból van mindenre időm, hogy még nem késtem el sehonnan vele, nincs olyan hogy ne zuhanyoztam volna vagy ne lenne időm a(z ötperces) sminkemre, a lakás sem úszik a legtöbbször és az emberekkel is elég jól tudom tartani a kapcsolatot. Félek attól, amikor egyre kevesebbet fog aludni és egyre több figyelmet igényel, hogy akkor majd milyen lesz, de mindent a maga idejében.

Nem azt mondom, hogy nincsenek nehéz napok vagy nem vagyok néha nagyon fáradt. Nem akarok hamis képet festeni, nem azért nem panaszkodom vagy nem írok a nehézségekről, hogy eltitkoljak valamit. Hanem azért nem, mert nem a nehézségek a meghatározóak, és nem azok a napok maradnak meg, ezért írni sem azokról szeretnék. Vagy mire írnék egy olyan posztot, hogy mennyire fáradt vagyok, új nap lesz és már nem vagyok annyira fáradt. Illetve attól még hogy valami nehéz, az nem rossz, nem baj, nem veszélyes. Ezek örömteli nehézségek, és még a legfáradtabb pillanatokban is el tudok olvadni Lokitól. Illetve itt van nekem Jack, aki megment, mielőtt túl nehézzé válna. 

Egyébként sokkal, sokkal, sokkal könnyebb már minden, mint az első hónapban. Azért mégiscsak könnyebb úgy élni, hogy nem kell épp egy akkora, testileg és szellemileg megerőltető eseményből felépülni, mint a szülés. Az alvás kapcsán is megállapítottam, hogy már nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára napközben. És ez biztosan azért van, mert a regenerálódáshoz annyira fontos az alvás, de így hogy már jól és szinte a régi vagyok, elvagyok ezekkel a megszakított, 5-7 órás alvásokkal is.

A nehezebb pillanatokat is meg tudom élni humorral vagy kalandként. Például a minap elmentem egy nagy üzletbe, ami 20 percre van kocsival, és pár perc nézelődés után fedeztem fel, hogy Loki a háta közepéig kakis, és már a kezem is az, mert belenyúltam, amikor felvettem. A pelenkázóasztalon aztán a három hónapos életének legnagyobb kaki-katasztrófája tárult elém. Azt sem tudtam, hogy kezdjek neki a tisztába tevésének, és először minden csak még jobban kakis lett, mint tisztább... De ezen is csak nevettem, és Loki is nevetett (szinte). Amíg rá nem jött, hogy amúgy ő farkaséhes és elkezdett üvölteni, szóval kénytelen voltam a vécén ülve megszoptatni. Szóval az ilyen dolgok sem rosszak, csak kalandosak és viccesek. Az a lényeg, hogy ne történjen vele semmi baj.

Azt állapítottam meg, hogy a háztartás nehezebb és több idő, mint a babázás. Annak sosincs vége és sosem tökéletes, és ez frusztráló. Szinte folyamatosan pakolok, rendezkedek, takarítok, ruhákat mosok, hajtogatok, bevásárlólistát írok, boltba megyek, főzök, mosogatógépet pakolok, vasalok, a pelenkázórészt vagy a gyerekszobát rendezem stb. És amikor minden munkafolyamat végére élek, akkor már kezdődik is elölről az egész. Vagy ha végre nem a mindennapi teendőkkel foglalkozom, akkor a lakberendezés hátralevő dolgaival. Ha valamin, akkor ezen szeretnék valahogyan változtatni, mert ebben fáradok el a legjobban. Jack is folyton rám szól, hogy ne dolgozzak annyit, és tudom hogy többet segítene a házimunkában, ha hagynám vagy kérném, de általában mindent megcsinálok, mire hazajön. Amikor hazajön, azt szeretném, hogy a fiával lehessen vagy velem/velünk, nem pedig azt, hogy házimunkával kelljen foglalkoznia. Főzni azért szokott, meg persze csinál ő is dolgokat, de a munka oroszlánrészét én viszem.

Az egyik legjobb abban, hogy gyerekünk lett, az Jack. Én elolvadok attól, ahogyan bánik Lokival, amekkora imádattal van vele. De nem csak vele, velem is olyan kedves. Minden nap olyanokat mond, hogy super mom vagyok, hogy ügyes vagyok, hogy milyen jó anyja vagyok Lokinak, hogy minden ami ő, az az én munkám eredménye. Lesi a kívánságaimat, mindig keresi hogy hogyan könnyítheti meg az életemet. Annyira de annyira odavan a fiáért. Tudtam hogy szeretni fogja ezt az egész szülőséget, de azért nem gondoltam, hogy ennyire odáig lesz. Például abból is látszik hogy mennyire mennyire mennyire imádja Lokit, hogy ő, aki szinte soha nem fotóz le semmit és kb. hülyeségnek tartja a képeket, minden pillanatot meg akar örökíteni, rengeteg fotót készít és az összes képet, videót, amit én készítek, kéri tőlem. Amikor az irodában van, bármekkora mennyiségben küldhetem neki a Loki-tartalmakat és mindent szívecskéz, írja hogy cuki, hogy drága, hogy aranyos stb... És nem tudom hányszor elmondja, hogy mennyire cuki ez a gyerek, és olyanokat mond, hogy szerinte szubjektíven nagyon szép, de igazából objektíven is az. Meg hogy milyen jó baby factory vagyok meg ilyen vicces dolgokat. Egyszerűen ez annyira jó, és teljesen feldobta a kapcsolatunkat ez a gyerek. Mármint nem volt semmi problémánk, de a régi életünk szürke volt ahhoz képest, ami most van. Néha kérdezi Jack, hogy amúgy mi mit csináltunk, mielőtt lett Loki? Hát tényleg. Élveztük az életet akkor is, de minden, ahhoz képest ami most van, unalmasnak és jelentéktelennek tűnik a régi életünkből.