szülésbeszámoló

Nagyon szépen köszönjük a sok gratulációt és kedves szót! Most elmesélem, hogyan is zajlott ez a mindent megváltoztató hétfő. Hosszú beszámoló következik.

Január 6-án 2:30-kor arra ébredtem, hogy én valamit érzek, nem tán lesz itt valami? Előtte két nappal kérdezte egy barátnőm, hogy izgulok-e már, amire azt mondtam hogy még mindig tagadásban vagyok, és azzal viccelődtem, hogy már menni fog a szülés, és még akkor is tagadásban leszek. És ez szinte így is lett.

Próbáltam a legnagyobb csöndben lenni, hogy Jack tudjon aludni és ne zavarjam, de én nem tudtam onnantól kezdve aludni. Végül fél 6-kor felébredt, hogy mocorgok és kérdezte, miért vagyok ébren, mire mondtam neki, hogy fél három óta fent vagyok, mert görcsöket érzek. Ő is gondolta, hogy ez valami lehet esetleg, de szép nyugiban felkeltünk és arról beszélgettünk, hogy ki tudja hogy mi ez, lehet hogy ezek csak jóslófájások és még napokig ez lesz és milyen rossz a bizonytalanság, végülis jobb lenne túlesni rajta...

9-kor jót reggeliztünk, néztük a Parks and Recreationt, én pedig próbáltam kiguglizni, hogy valaki mondja már meg nekem hogy milyenek a fájások, hogy tudjam, ez már az-e. Amit találtam, az alapján arra jutottam hogy ha az is, akkor ez még semmi, csak a vihar előtti csend. 10 előtt valami történt, azt hittem, hogy elfolyt a magzatvíz (egy újabb történés, amiről nem tudtam bizonyossággal megmondani, hogy mi is lehet az). Ekkor hívtam fel a kórházat útmutatásért. Azt mondták, figyeljem két óráig, hogy jön-e még magzatvíz és utána telefonáljak újra.

Eltelt a két óra, jöttek-mentek azok a szerintem nem fájások, csak valami kezdeti dolog. Ezek a szerintem nem fájások dél környékén már igen sűrűen és erőszakosan jöttek, és én kétségbeesetten gondoltam arra, hogy ha ez még csak a kezdet, akkor milyenek lesznek vajon Az Igazi Fájások. Felhívtam a kórházat a két óra leteltével, és mondták hogy szerintük az nem a magzatvíz volt, és ha van kádunk, akkor nyugodtan fürödhetek fájdalomcsillapítás gyanánt, aztán majd szeretettel várnak a kórházban.

A fürdőt mindenképpen szerettem volna kipróbálni, és meg is lepett, hogy mennyire hatékony fájdalomcsillapítási módszer volt (legalábbis egy darabig). Kellemesen elücsörögtem a vízben gyertyafény és állatos fail videók mellett. Mire ez is sok lett, már igazán nagyon intenzívek voltak ezek a "nem fájások", és Jack kezdett pánikolni, hogy szerinte ideje bemenni a kórházba. Én viszont tiltakoztam, attól való félelmemben, hogy fájdalmasan beevickélek, majd közlik velem, hogy mondjuk csak két centire vagyok tágulva, nyugodtan menjek haza, és úgy öt óra múlva ismét vissza. 

De mivel ekkor már remegtem minden fájáskor, Jack ellentmondást nem tűrő módon rám adta a cipőt, kabátot és bevitt a kórházba, ahova hangos szenvedések közepette vonszoltam be magam. Úgy két perc alatt fogadtak minket egy barátságos, karácsonyi fényekkel megvilágított szülőszobában. Három kedves nő mutatkozott be nekünk. Egy 40 körüli szülésznő, egy fiatal tanuló szülésznő és egy még fiatalabb segédápoló. Ez a három angyal volt velünk ezután végig, és senki más.

Átöltöztem kórházi ruhába, és a hasamra tették azt a bigyót, amivel megnézték, hogy rendben van-e a baba, majd nem sokkal később megvizsgáltak. Először a tanuló, majd a szülésznő. Egyébként korábban gondoltam is rá, hogy előfordulhat hogy bent lesz tanuló, és olyat is láttam a csoportban, aki a szülési tervében kiköti, hogy bár nem bánja, ha van bent tanuló, vizsgálni ne vizsgálja meg. Én végül nem írtam szülési tervet, mert semmi személyes információt nem tudtam volna beleírni, minden mással pedig úgy voltam, hogy egyrészt a helyzet hozza majd, hogy mi hogy alakul, másrészt megbízom a szakemberekben és ők tudják, hogy mi nekem a legjobb, harmadrészt pedig közben is tudunk beszélni, ha felmerülne kérdés. Lényeg a lényeg, a tanuló lány is kedves és ügyes volt, és volt amúgy is elég gondom, szóval csak utólag gondoltam rá, hogy az én szülésem valaki gyakorlata is volt, de ez még jó is.

Szóval megvizsgált először a gyakornok, elmondta a mentorának, mit érez, majd a szülésznő ellenőrizte, és megerősítette, hogy jól érzi, valóban 10 centire ki vagyok tágulva. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem hittem el hogy ez lehetséges. Tehát akkor az első résszel már meg is voltam. Még hogy majd hazaküldenek! Üzenem az egész internetnek, hogy írjanak jobb leírást arról, hogy milyenek a fájások.

Így aztán nem volt semmi szusszanásnyi időm, egyből bele kellett vágni a sűrejébe, hogy a baba közelebb és közelebb kerüljön a kijárathoz, majd végül kivarázsolni. Hát ez brutális volt, és azt hittem hogy sosem lesz vége. És közben mégsem volt annyira nehéz, mint gondoltam, mert nem tudtam, hogy ebben a fázisban is vannak pihenők. Mindenben segített a három angyal. A légzéssel, a pozíciókkal, hogy mit hogy csináljak. Svédországban is van, aki dúlával szül, de előtte sem, most meg pláne nem látom ennek értelmét, amikor a szülésznők is végtelen támogatást, segítséget, útmutatást és megnyugvást biztosítanak. Nem tudom elképzelni, hogy mit tudott volna egy dúla nyújtani, amit a bentlévők nem. Pont olyanok voltak ezek a szülésznők, ahogyan elképzeltem hogy milyen is Svédországban szülni. Csodálatos támogatás, empátia és szaktudás.

De azért inkább nem részletezem ezt a néhány órát. Nagyon kemény volt nekem. A legnehezebb ebben a részben mentálisan az volt, hogy fogalmam sem volt, mikor lesz vége. Mintha egy futóversenyen lennék, de nem is tudom, hol a cél. És minden kanyar után én már a célszalagot várom, de csak újabb és újabb szakasz fogad. Sokszor kérdeztem elkeseredve, hogy mennyi van még, de nem tudtak mit mondani. Egyszer végül mégis eljött az a pont amikor már kezdett látszódni a baba feje. Mondták, hogy sok a haja és kérdezték hogy szeretném-e megérinteni a feje búbját! Én pedig rémülten mondtam hogy neeeem! Én nem bírom az ilyen dolgokat, még a vérvételnél is elfordítom a fejem, nemhogy megérezzem, hogy valaki feje jön ki belőlem... De azért aranyosak, hogy megkérdezték, biztos van, aki kíváncsi lenne rá.

A lényeg, hogy az utolsó pár percben volt egy olyan érzésem, hogy valami talán nem stimmel. Mégsem jön a baba vagy mi lesz? Baj van? Ez volt a pár óra alatt az egyetlen pillanat, amikor egy minimális aggodalom futott át rajtam, hogy valami baj lehet. Aztán mondta a szülésznő, hogy vágnia kell egy picit, mert nem tud különben kijönni. Nem bántam ezt sem, mit lehet tenni. Ahogy vágott (amit meg se éreztem), azonnal ki is csusszant a babó, és már akkor sírt, amikor még ki sem jött teljesen. Hihetetlen látvány volt, ahogyan az a hatalmas(nak látszó) nyálkás, síró kis lény megjelent a hasamon. Mondtam, hogy még a terhesség végén sem tudtam vizuálisan elképzelni, hogy van bennem egy kifejlett emberke. És egyszer csak ott volt ez a lény, és sírt és sírt, és tényleg sok haja volt.

 

És akkor mondták, hogy arccal felfelé jött ki, azért szenvedtem meg a dolgot és azért kellett vágni. Meglepetten és szinte boldogan mondtam, hogy én is így születtem! És akkor valamit viccelődtek, hogy akkor most visszakaptam, amit én adtam anyukámnak. Miután a méhlepény is kijött (amit alaposan megmutogattak nekünk, mint egy biológiaórán), Jack elvágta a köldökzsinórt, amikor már nem pulzált és össze is varrtak (ez végtelenül sok időnek tűnt és meglepően kellemetlen és elég fájdalmas is volt), végre vége volt mindennek, és eljött amit vártam: az ünnepi, jutalmi lakoma, ami a szülés után jár és már láttam képeken, és erre vártam, hogy mi tartsunk már itt. Most nekünk tolták be kiskocsin a szendvicseket, virágot, alkoholmentes pezsgőt és svéd zászlót. Ezután magunkra hagytak minket, hogy először legyünk hármasban.

16:55-kor született a baba, ekkor fél 7 volt. Csak feküdt és feküdt rajtam, én meg mozdulni is alig mertem (vagy tudtam). Mindenem elég véres és ragacsos is volt, úgyhogy Jack etetett a baba feje felett és a világ legfinomabb lencselevese és szendvicse volt az, amit ott ettem. Utoljára kb. 10-kor adtam életjelet magamról, úgyhogy otthon persze már mindenki nagyon aggódott, de se Jack, se én nem tudtunk írni, miután felgyorsultak az események. Ekkor végre tudtam írni, hogy minden rendben, és már meg is született a baba.

Összességében nagyon elégedett vagyok mindennel. Olyan azért nem lettem, mint az a lány, akivel az ünnepek között találkoztunk, és olyan lelkes volt, és mondta hogy tök jó móka lesz, aztán amikor írtam neki, hogy beindult a szülés, azt írta, hogy irigy rám és tök jó nekem, hogy szülhetek. Nem volt annyira euforikus élmény az sem, amikor megláttam a babát. Inkább csak a megkönnyebbülés, hogy vége és a felfoghatatlanság, hogy tényleg volt bennem egy baba. 

Minden annyira ideálisan alakult. Hogy 9-kor még simán megreggeliztem, és 8 órával később már kint volt a baba. Hogy minden a legnagyobb rendben ment, komplikációk és gond nélkül, annak ellenére is, hogy arctartásos volt. Sőt, még annak is nagyon örülök, hogy az egész nappal zajlott. Sokszor gondoltam arra, hogy milyen rossz lenne, ha épp mikor aludni készülök, akkor kezdődik, és akkor nem alszom két napon keresztül. Vagy mondjuk hajnali 2-kor kell bemenni a kórházba. Ez így annyira szuper volt, hogy ahogy kezdődött a nap, úgy kezdődött a szülésem is és "fényes" nappal (ne essünk túlzásokba, ez Svédország januárban) mentünk be a kórházba, és tulajdonképpen egy normál munkanap végére meg is született a baba. Az is szuper bónusz, hogy úgy döntött, hogy ő vízkeresztkor érkezik, hogy soha ne kelljen iskolába mennie vagy dolgoznia a születésnapján. Szóval happy end és happy beginning.

Ha érdekelnek titeket további kérdések a svéd szülészettel és eljárásokkal kapcsolatban, szívesen válaszolok rájuk, csak nem tudom hogy még mi lehet érdekes és így is hosszan írtam.  A folytatásról, a kórházban töltött időről majd egy külön bejegyzésben írok.