nehéz döntés

Most már talán visszatérek a normális élethez és hétköznapokhoz. Az elmúlt napjaimat és heteimet az terhelte le, hogy úgy volt hogy ma hazarepülök jövő szombatig egy jó barátnőm esküvőjére. Végül sok vergődés után úgy döntöttem, hogy nem megyek, de nem könnyebbültem meg a döntéstől, nem lett jobb így se. Még mikor a halálhír feldolgozásának a sűrűjében voltunk, akkor folyton eszembe jutott az, hogy és nekem most haza kellene mennem, és itt hagyni Jacket 10 napra egyedül... És akkor egyre jobban eluralkodott rajtam, hogy én most nem akarok hazamenni és itt hagyni a férjemet egyedül 10 napra. De a másik oldalon ott volt a kötelességtudat, hogy én már lefoglaltam a repjegyet, megígértem a barátnőmnek hogy megyek az esküvőre, számít rám ő is és mások is...

Aztán ahogy telt az idő, egyre kevesebbet jött szóba az elhunyt – ami miatt megint csak volt/van bűntudatom. Mert mi megtehetjük, hogy továbblépünk, hogy nem beszélünk róla, hogy ugyanúgy éljük az életünket, míg a családja nem. És nekik sosem lesz ugyanolyan az életük. Na nem mintha attól bárkinek jobb lenne, ha mi lehajtott fejjel, komoran éljük a hétköznapjainkat, de azért mégis sokszor eszembe jut a barátnője... az özvegy... hogy neki milyen iszonyatosan nehéz lehet. 

És mi visszatértünk a megszokott kerékvágásba. És ettől megint nehezebb lett a döntésem, mert már nem látom Jacken, hogy gondolkozik a tragédián, hogy aktívan megviselné... De akkor is ott motoszkált bennem az, hogy más itt lenni vele, és más lenne az is, ha nap nap után az üres lakásba jönne haza, egyedül töltené a hétvégét, míg én egy esküvőn bulizok, aztán mellesleg a szülinapját is tőle távol töltöttem volna stb. Nem tudhatom, hogy akkor milyen gondolatai lennének, hogy érezné magát. Ő is azt mondta, hogy jobban örülne, ha itt lennék. Pedig máskor biztatni szokott, hogy menjek csak, ő ellesz itt. Nem akarnám se azt, hogy magányosan érezze magát, se azt hogy rossz gondolatai legyenek és azt sem, hogy nehezteljen rám, vagy úgy maradjon meg neki hosszabb távon ez az időszak, hogy amikor a barátom öngyilkos lett, te meg elmentél Magyarországra bulizni. 

De akkor sem tudtam könnyen meghozni ezt a döntést. Ha rögtön a halálhír napján nekem eszembe jut az út és az hogy most ez tuti nem jön össze, az jobb lett volna. De akkor természetesen nem ezzel foglalkoztam. Így elég későn jutottam el odáig, hogy nem fogok menni. És rossz volt. Azért is van bennem rossz érzés, mert lehet hogy semmi gond nem lett volna, és lehet hogy ezt az egészet csak kifogásnak használom. Mert az az igazság, hogy ez a szeptember eleji hazaút egyébként is rossz időzítés volt. Elkezdődött a munka, mindenki visszatért a szabadságokról. Szabadnapot kellett volna kivennem az utazáshoz, lemaradtam volna a kötelező irodai napról, egy afterworkről, Jack szülinapjáról. 

Egyszóval itt van az ősz, az évkezdés és zajlik az életem, viszont ha hazamegyek akkor minden áll, akkor várnom kell a visszatérést, hogy elkezdődhessen minden. És persze szeretek otthon lenni, a szüleimmel és találkozni a mamáimmal, de 4 hete voltam ott, így ezek a tartalékaim fel vannak töltve és épp most nincs bennem hiányérzet. Úgyhogy lehet hogy már még korábban rosszul döntöttem, és fel kellett volna ismernem, hogy ez az időpont nekem nem alkalmas arra hogy hazamenjek. Csak persze én akkor nem gondoltam, hogy van ilyen opcióm, hogy nem megyek el egy gyerekkori barátnőm esküvőjére. 

Szóval ezen vacilláltam nagyon sokat, újra és újra mindenfélén gondolkoztam, de végül úgy döntöttem, hogy nem megyek. Megkönnyebbülni nem könnyebbültem meg, és szörnyű volt közölni a barátnőmmel, aki csalódott is volt. De legalább a férjem örül hogy itt leszek vele, ami jó, mert amúgy úgy éreztem hogy most mindenki mérges rám. Ami szintén nem igaz, mert voltak akik abszolút megértették, hogy maradok, de olyan is volt aki nem, és persze hogy az marad meg bennem, és azt a nehezebb feldolgozni magamban. Újra és újra rám törtek a rossz érzések a napokban, de most már igyekszem beleállni a döntésembe, elfogadni hogy ez van, nem ostorozni magam miatta és élni az életemet. Itt a szeptember, a kedvenc időszakom, úgyhogy most már erre fogok fókuszálni.