az első autóút

Ááá van autóm! Kaptam egy autót. Néha hirtelen eszembe jut, hogy van ez az autó, ami áll valahol és van hozzá kulcsom és ez az én autóm és felelősségem. Szokatlan még. Főleg hogy nem is terveztük, hogy legyen autónk. Sőt, inkább örültem neki és egy picit talán büszke is voltam rá, ha lehet ilyet mondani, hogy nekünk nincs autónk és anélkül is mindent megoldunk. De hát ha az élet, vagyis a jó barátok megajándékoznak eggyel, azt az ajánlatot nem lehet visszautasítani.

Két oldala van az autónak. Az egyik a jó dolgok, a másik a negatívak és a vele járó feladatok. És én még egyikhez sem szoktam hozzá. Még szoknunk kell azt a gondolatot, hogy milyen lehetőségekeink is lettek. Hogy mostantól autóval kirándulhatunk hétvégente, hogy olyan helyekre is eljuthatunk, ahova tömegközlekedéssel vagy bicajjal nem tudnánk, hogy elmehetünk nagybevásárolni, nagyobb dolgokat is meg tudunk venni, autóval mehetünk pl. midsummerezni vagy ha valaki meglátogat, vele is kocsikázhatunk stb. 

A másik amit szoknom, vagyis tanulnom kell, az maga az autó. Hogy mire kell figyelni vele. Például problémás a parkolás. Nincs sok parkolóhely a környéken, és minden utcán van egy adott nap, amikor úgy 8 órán keresztül tilos a parkolás, ezért ha találok is parkolóhelyet, észben kell tartanom, hogy meddig állhat ott. Ma negyedórával ébredés után ki kellett vonszolnom magam a -8 fokba, le kellett tisztítanom róla a havat, beülni és átparkolni egy másik helyre. Aztán például amikor hazamegyek karácsonykor, akkor is át kell majd parkolni és mivel Jacknek nincs jogsija, ezért ez is problémás volt, de végül Jack egy barátja rendi módon vállalta, hogy eláll vele. 

Ezenkívül semmit sem értek az autókhoz. Tegnap felhívott apukám és elmagyarázott pár dolgot, például az ablakmosó és a hűtőfolyadékról. Anyukám is hallgatta ezt a beszélgetést és hallottam ahogy mondja apukámnak, hogy "biztos nem is tudja, hova kell betölteni a hűtőfolyadékot..." mire nevettem, hogy "jaj mert azt hitted, hogy az ablakmosót tudom hova kell?" De majd (remélem) megtanulok szépen mindent.

Az hogy megvan az autó, azt is jelenti, hogy láttam végre Kathie ikreit. Mikor mentem hozzá, azt hittem hogy annyi megbeszélnivalónk van, hogy nem is érünk a végére egyetlen találkozás alatt. Ehhez képest úgy éreztem, hogy miután elmesélte a szülést és hogy milyen az élet a babákkal, én pedig röviden a gyakorlatomat, ki is fogytunk a témákból. Vagy azért, mert a babákon kívül most nincs semmi más az életében, vagy azért mert annyira más most az életünk. Én bár szívesen meghallgattam a szüléstörténetét és hogy milyen anyának lenni, mégis ez egy teljesen más világ, amivel azonosulni nem tudok. És talán most ő is szívesebben beszélget olyanokkal, akik átélték már mindezt. Természetes, hogy most minden a babákról és az új szerepéről szól és el tudom képzelni, hogy mennyire nem tudja most érdekelni az, hogy velem mi van. Munkahelyi sztorik... Nem baj egyáltalán, van más akit azzal traktálhatok, és szívesebben is hallgatom őt, minthogy én beszéljek, mert azért ahhoz képest hogy neki lett két gyereke, az én dolgaim jelentéktelenek. Biztos változni fog ez is, és majd el fog jönni az az időszak, amikor majd tud és szeretne is a gyerekek nélkül lenni egy kicsit és pont örülni fog, hogy végre nem róluk szól minden. 

Vasárnap pedig el is mentünk az első autós útra. Ezek a fotók onnan vannak. Jack találta ki, hogy Dalarö falucskába menjünk, ami egy üdülőfalu a tenger partján. Ha jól emlékszem, az volt kiírva, hogy évközben 2 ezer lakosa van, nyáron viszont 15 ezer. Igazán mesebeli hely hangulatos házikókkal, kacskaringós, dimbes-dombos utcákkal, kikötővel, tengerrel, szép kilátással. Nem is tudom, hogy nyáron vagy most, hóval borítva lehet szebb a hely, mindenesetre gyönyörű volt most minden és jól esett egy nagyot sétálni a hidegben.