első hét

Nagyon izgalmas volt ez a hét, régóta nem volt részem ennyi komfortzónámon kívül eső élményben. Kicsit szét is pukkan most a fejem a rengeteg új infótól, de végül is az elmúlt hónapokban egy nyugdíjas napjait éltem, úgyhogy ideje volt hogy történjen valami. Minden napra jutott valami izgalmas és félelmetes, de továbbra is boldog és izgatott vagyok és meggyőződésem, hogy én kerültem a legjobb helyre az osztálytársaim közül, meg amúgy is. A 3. napon bőgős fejekkel írtam Jacknek, hogy én örökké itt akarok dolgozni (nem esek ám túlzásokba) és remélem, felvesznek a gyak végén. Ez azóta is gyakran eszembe jut, és le kell állítanom magam, hogy 5 nap után azért ne már azon pörögjek, hogy mi lesz 2023 júniusától. 

Dehát hogy ne gondolkoznék ezen. Egyrészt minden tetszik. Másrészt ott vannak a praktikus okok: ha már betanulok itt, megismerek minden programot, megtanulom ezt az egész témát, amit máshol nem is tudnék hasznosítani, belekerülök a cég életébe, céges ismijeim lesznek, akkor ne már bumm vége és kezdhetek mindent elölről. Harmadrészt pedig annyira szeretnék már egy helyben lenni, megérkezni valahova és nem folyton váltani. Valahol jó persze, hogy eddig nem tudtam semmit megunni, mert minden véget ért azelőtt hogy megunhattam volna. De most már amit unok, az pont a folytonos változás. Vannak emberek akik lediplomáznak, aztán ugyanott dolgoznak, de legalábbis ugyanazon a területen és tudnak fejlődni, előrelépni, több fizu meg ilyenek. Én meg mondhatni 18 éves korom óta ugrálok egyik helyről a másikra és minden átmeneti. Elég ha csak az elmúlt 6,5 évet veszem, úgy érzem mintha ez idő alatt egy teljes életet kellett volna megtanulnom. Új ország, új nyelv, új kultúra, új szakma. Szeretnék már nyugalmat. És ha letelik a félév gyak, akkor ne kelljen ismét újat keresnem, ismét újba tanulnom. És majd akkor. Mindig majd, majd majd.

Na de oké, így érzek, de most még csak november van és a teljes gyakorlatomnak a 3-4%-án vagyok túl. Szóval vissza a jelenbe. Szerdánként van bent a csapat az irodában. Csak szerdánként, és még akkor sem mindenki, szóval a meetingek így is online vannak. A szerdai napom előtt például azon izgultam, hogy elveszett fejem lesz, és nem fogom tudni, hogy ki a kollégám és ki nem, és majd ülök ott mint egy szerencsétlen. Mert nincsenek fix helyek, de még fix termek sem a részlegeknek, szóval tulajdonképpen bárki bárhol dolgozhat. (Azért a mi részlegünk igyekszik befoglalni egy fix részt és harcolnak ez ügyben a vezetőséggel, vagy azzal aki kitalálta ezt a flex rendszert). Utólag már egyáltalán nem tűnik parának az a nap se, de odafelé menet izgultam. Elsők között voltam ott, Pontusszal egyszerre érkeztem és akkor már megnyugodtam. Utána érkeztek sorra az új emberek, mindenki odajött hozzám bemutatkozni és aranyosak voltak.

Úgy 10 embernek mutatkoztam be és gyakorolgattam magamban a neveiket, próbáltam memorizálni mindenkit. Szerdán még jól ment, de attól tartok, néhány embert a ruhájáról jegyeztem meg, ami nem volt a legokosabb ötlet. Öt 50 körüli férfival sikerült ebédelnem, nem is tudom hogy kötöttem ki pont velük, de rendik voltak ők is. Normális dolgokról normálisan beszélgettek és jól éreztem magam mellettük. Ebéd után felmentem velük a sportrészlegre és beálltam asztali hokizni. A mentorom, Peter nem jött velünk. Ő olyan egy komoly ember. Lehet hogy ideje nem volt, de azt is kinézem belőle, hogy nem szokott játszani.

Voltak mindenféle meetingek és általában egy kukkot sem értettem. Először ez is idegességet keltett bennem, hogy mégsem megy elég jól a svéd, hiszen nem tudom követni a meetingeket. Aztán az egyik angolul volt és akkor sem értettem egy kukkot sem és akkor megnyugodtam. Aztán csütörtökön volt egy meetingem a mentorommal és egy főnökszerűséggel? Nem tudom igazából, hogy ki főnök, de Svédország nem az a hierarchikus rendszer, ahol szigorú főnökök dirigálnak a kis senki beosztottaknak, akik meg fülöket-farkukat behúzva igyekeznek megfelelni nekik. Azt tudom, hogy az egyik srác, akivel együtt ebédeltem és játszottunk utána, az az ötven fős részleg vezetője. Nem látszik rajta, hogy ő főnök, se a megjelenésén, se ahogy viselkedett a többiekkel. 

Szóval volt ez a meeting ezzel a két 50 körüli emberrel, amikor nekem kellett elmondanom valamit. Hát én úgy izgultam közben, hogy azt gondoltam, a szörnyethal kifejezés valami ilyesmi helyzetben született. Ez is videón volt, szóval nem láthatták annyira az idegességem, és szerintem sikerült egész lazának tűnnöm, bár egy ponton elkezdett remegni a szám is, de szerintem ezt sem láthatták. Legalábbis remélem. Leginkább azért voltam ideges, mert mindketten annyira komolyak, hogy én megőrülök az ilyen komoly emberektől. Ettől annyira komoly lesz a légkör is, hogy az félelmetes. Na de ezt is túléltem, és azt leszámítva hogy kellett vagy két óra, hogy visszaálljak normálisba az idegállapotból, azért jól ment és végül kaptam egy nagy és komoly feladatot is. Ami szintén izgi és félelmetes, ahogy egyelőre minden. 

Összességében jól mentek a dolgok, szerintem még nem égettem be magam semmivel és egész laza vagyok, barátságos és érdeklődő (legalábbis remélem hogy szerintük is). A svédemmel kapcsolatban nem mondtam senkinek semmit. De az olyan izé, nem akartam az az ember lenni, aki ezzel jön, hogy sorry for my English  Swedish vagy figyelmeztetem az embereket, hogy esetleg nem tudok mindent elmondani. Hallják úgyis nem? Ha olyan lesz, hogy tényleg nem tudok valamit elmondani, akkor majd mondok valamit és angolul mondom. Bár ilyenkor inkább lefagyok, szóval nem biztos, hogy lazán kezelem, de eddig nem volt probléma, szóval majdcsak megbirkózom a továbbiakkal is.

Az is tök jófejség, hogy Peter is írta a közös chatre, hogy ne felejtsenek el engem, és mindenki legyen velem rendi és segítsenek nekem hogy sokat tudjak tanulni meg amúgy is. És akkor Pontus írta, hogy mi lenne, ha szervezne nekem speed dating stílusú one-on-one-t mindenkivel. Így is lett, úgyhogy jövő hétre beszervezett nekem 6-7 emberkével félórás meetingeket, hogy meséljenek a munkakörükről, hogy néz ki egy napjuk, mivel foglalkoznak a cégnél stb. Szóval ez tök jó, bár biztos akkor is izgulni fogok, de szerintem irtó rendesség, hogy mindenki befogadó és foglalkoznak velem. Nem pedig ülök egy félreeső helyen és senki felém sem néz - amitől lehet, hogy valahol tartottam. Biztos azért, mert a fordítóképzésem alatt nyáron két hónapig voltam gyakornok (én folyton gyakornok vagyok, ez az életem...) egy budapesti fordítóirodában és ott ez volt. Hogy senki felém sem nézett, csak ültem a sarokban, néha kaptam valami feladatot, de tiszta fagyos volt a légkör. Totál gáz volt. Ott aztán senki nem üdvözölt, nem foglalkozott velem, nem mutatott be, nem tanítgatott, nem ültek le velem dumcsizni. Egy nap megérkeztem, majd két hónap múlva elmentem, és szerintem a többség még a nevemet sem tudta. 

Hát ennyi. Elég össze-vissza írtam, de a gondolataim is így kavarognak. Csomó mindenen még mindig izgulok, még nem szoktam bele semmibe és örülök hogy itt a hétvége és pihenhetek. Aztán kezdődik egy újabb hét, folytatódnak az izgalmak, de gondolom szép lassan bele fogok szokni mindenbe és kevésbé lesz kihívás és stressz minden nap, és nem fog annyira lefárasztani.