magyarországon

Már itthon vagyok kis hazámban. Üdvözöltek a szép kék óriásplakátok Budapest belvárosába menet. Mindig olyan üdítő látvány, hogy ez fogad (nem). Ja, meg a reptéren az utashidakra mindenféle nyelven az volt írva, hogy családbarát Magyarország. Egyem meg a kis szívüket. Ha mondani kell, az már gyanús. 

A családdal pizzáztunk, aztán felmentünk az öcsém albijába. Azóta nem volt semmi különös, elmentem fodrászhoz, díszítettem mézeskalit, találkoztam a mamáimmal, sokat beszélgetek anyukámmal, együtt ebédelünk, vacsizunk apukámmal, este néztünk Félig ürest, jön mindig a macskám az ágyamon és rajtam aludni, szép díszekkel van tele a ház, készülődés van. Én ezt a részét szeretem a legjobban az itthonlétnek, amikor a szüleimmel nyugi van, meg várom a barátnőzést is, de amikor megtelik a ház az összes tesómmal és a két gyerekkel, akkor az sok tud lenni. Introvertált vagyok, én a páros, kiscsoportos beszélgetéseket szeretem, de amikor körbeüljük az asztalt, mi kilenc felnőtt, akkor a tesómék és apukám dominálják a beszélgetéseket és témákat, amik sokszor nekem nem érdekesek. Néha a fiúk éjszakába nyúlóan beszélgetnek, én pedig el szoktam menni a szobámba, és feltöltöm az elemeimet a csöndben. De hát nem baj ez, csak mondom, hogy így van. 

az itthoni és a svéd mézeskalik 

Van egy kis ciki az ajándékok körül, ugyanis tegnap mondta anyukám, hogy mindig meg szokta számolni, hogy ki hányat kap, és a legkevesebbet a két unoka kapja, mert csak egy-egy játék lett nekik. Én meg mondtam, hogy ajjajj, tőlünk is csak egy-egy könyvet kapnak. Az van ugyanis az unokahúgom és -öcsém ajándékaival, hogy a szülők ajándékmániásak (az én meghatározásomban), és a gyerekek mindig rengeteg-rengeteg ajándékot kapnak. Annyira sokat, hogy az adventi időszakban minden nap kapnak egy kis ajándékot, 24 napon keresztül. És közben a Mikulásra még. Aztán karácsonyra csak a szülőktől még nagyon sokat. És a sógornőm anyja és nővére Németországban élnek, és ők is sok és nagy értékű ajándékot hoznak nekik. És emiatt nekünk tesóknak, és úgy tűnik a szüleimnek is, el is megy a kedve az ajándékozástól, hiszen mit is lehet adni két olyan gyereknek (az egyik csak másfél éves), akinek ennyi mindene van, és nemcsak szükségük sincs semmire, hanem ajándék-túltengésben szenvednek.

Szóval ez az ajándék szitu kellemetlen, és tesómékkal abban a dilemmában voltunk, hogy annyit adjunk nekik, amennyi szerintünk elég, vagy vegyünk még valamit csak azért, hogy nehogy szó érje a ház elejét. Végül úgy döntöttünk, hogy csak azért ne vegyünk valami feleslegeset, hogy a szülőknek nyalizzunk... És hogy úgyis anyukáméktól (meg persze a Mamáimtól) is lesz ajándék. De erre anyukám is pont hasonlóan gondolkozott. 

Én nem látok jó megoldást erre a helyzetre, egyszerűen máshogy gondolkozunk ebben, másak az elveink (bár szerintem a sok ajándék inkább az elvek hiánya). Valahol nem egy nagy ügy az egész, csak én nagyon konfliktuskerülő vagyok, és utálom, ha valakiben akaratlanul vagy az eltérő hozzáállás miatt rossz érzéseket keltek, és nem szeretném, ha a bátyám és a felesége csalódottak lennének, vagy rosszul esne nekik, vagy azt gondolnák, hogy nem érdekelnek minket a gyerekeik stb... Biztos nekik az ajándékozás a szeretetnyelvük, és akkor nehéz azt mondani, hogy mi egy darab ajándékkal szerettük volna kifejezni a szeretetünket. Számomra a minőségi idő sokkal fontosabb, és nagyobb ajándéknak tartom azt, hogy órákig játszom a gyerekekkel (ha lesz hozzá kedvük), mint hogy elköltök 10 ezer forintot egy sokadik ajándékra. De ha ők nem így gondolkoznak, vagy nekik mindkettő kell, akkor talán nem is lehet elkerülni a konfliktust.

Biztos többen vagyunk hasonló ajándék-dilemmákban. Ti hogyan oldjátok meg, kezelitek az ilyesmit? Természetesen nem csak gyerekek esetében vannak ilyen különbözőségek, de szerencsére nekem másoknál nem szokott ilyesmi probléma lenni.