vissza a munkába

Ezt a bejegyzést az első másfél munkanap után írtam, és nem megyek bele, hogy azóta még mi történt, mert így is túl hosszú. Az fogalmazódott meg bennem az első nap végén, hogy ekkora érzelmi kavalkádot nem éltem még meg. Ha valami nagy esemény, élmény történik, az általában egyféle intenzív érzelemről szól. Az első napomon azonban annyiféle érzés egyszerre zúdult rám, hogy a nap végére túltelítődtem és zsongott a fejem, a szívem, a lelkem.

Izgultam reggel. Szürreális volt, hogy most nekem kell felöltözni, elkészülni, elköszönni Lokitól és indulni a munkába. Felkukkantottam a Slackre, és láttam hogy pont bent lesz a kínai barátnőm, akit nyugati néven Emmának szólítunk. Arra gondoltam, bárcsak találkoznék vele, de még mielőtt beérnék az irodába. Hát, az univerzum meghallgatta és teljesítette az óhajomat, ugyanis amikor kiszálltam a kocsiból, egyetlen másik autó parkolt le épp mellém, amit nem más mint Emma vezetett. Annyira megörültem neki, hogy majd' a nyakába ugrottam, és ő is nagyon boldognak látszott, hogy ott vagyok. Aztán még mielőtt beértünk volna, megosztott velem egy személyes dolgot, mégpedig hogy babát várt, de elvetélt. El is sírta magát, úgyhogy már ekkor, a megérkezésem utáni 3. percben elkezdődött az érzelmi kavalkád.

A következő az volt, hogy a recepción megpillantottam Pontust, aki szintén örömmel üdvözölt, majd Emma megdorgálta őt amiatt, hogy elvett engem tőlük – ami igazán jólesett. Pontus ezután az új, helyettes sráccal foglalkozott, én pedig felmentem a harmadikra. Ahogy mentem végig a folyosón, félénken pislogtam jobbra-balra. Néztem, mi változott és hogy látok-e ismerős arcokat, de nem láttam senkit. Annyira nem, hogy a helyünkön végigsétálva sem futottam a csapattársaimba. Azt sem tudtam, mit kezdjek magammal, hova menjek. Ennyi idő után betoppanva, úgy hogy egymagam voltam, szinte betolakodónak éreztem magam. Odamentem végül az egyik részlegtársamhoz és kissé kétségbeesetten kérdeztem tőle, hogy hol vannak a kollégáim. Körbenézett, és mondta hogy nem tudja, de amúgy itt szoktak ülni és biztos jönnek majd. Leültem egy asztalhoz és idegesen várakoztam, amíg végül be nem futott az első kollégám. Elfelejtettem már, hogy nálunk a 8:45 még korán van.

Ezután beindultak az események, sorra érkeztek a kollégáim, mindenki hasonlóan reagált. Megörültek, megöleltek és megkérdezték, milyen volt otthon. Újra és újra megkaptam, hogy irtó sokáig voltam távol. Beszélgettem egy sort a második babáját váró kollégámmal mindenről, ami egy baba-mama magazinban helyet kaphatna, majd Emil elrabolt, hogy áttérjünk a szakmai dolgokra. Megtudtam, hogy nem úgy lesz a munka, ahogyan elképzeltem, vagyis hogy ő dirigál, én pedig csinálom, amit mond, hanem ez a terület négy csapatból áll, és a két kedvencét (gondolom én) kiválasztotta magának, a másik kettőt pedig lepasszolta nekem. Szóval mégis csak önállóan fogok dolgozni két csapatban, viszont valahogyan szorosan együtt kell majd működnöm vele és egy öregmotoros dizájnerrel.

A beszélgetés után folytatódott a szokásos szerdai lazulás – örömmel konstatáltam, hogy ez nem változott. Még egy kártyajáték is belefért a hosszú ebédszünetbe. 1 órakor pedig a rendszeres szerdai részlegmeeting következett, amivel véget ért számomra a nap pozitív része. A meeting, úgy éreztem, engem abszolút nem érint, mert még fogalmam sincs, hogy mik történnek, és nem vagyok képes belevágni egy számomra ismeretlen projektről szóló előadásba. Úgyhogy csak néztem ki a fejemből, és Lokin járt az eszem. Nagyon hiányzott, és elkezdtek a hatalmukba keríteni olyan gondolatok, hogy mi a fenét keresek én itt, miért nem lehetek inkább Lokival. Hogy itt rám semmi szükség, senkit sem érdeklek, otthon pedig nagy szükség lenne rám és Lokinak én vagyok a mindene (természetesen az apja mellett, akivel tudtam hogy épp szuper napot tölt). A nehéz érzések a meeting után sem szűntek meg, ugyanis mindenki szétszéledt és ment a dolgára, mindenki nagyon fontosnak és elfoglaltnak tűnt, csak nekem nem volt semmi dolgom és senkit sem érdekeltem. Úgy éreztem, mintha akaratom ellenére tartanánok ott. Mintha valaki büntetésbe tett volna.

Leültem a gép elé, kattintgattam jobbra-balra, kicsit nézelődtem, hogy mik történtek, kiléptem a tárgytalanná vált Slack csoportokból, olvasottá tettem a több mint ezer mailemet, írtam egy-két embernek, utána pedig csak vártam, hogy legyen annyi az idő, amikor nem ciki felállni és hazamenni. Négy kollégám beszélgetett mellettem céges és dizájndolgokról, szóval elvileg megpróbálhattam volna becsatlakozni, de annyira nem vagyok képben semmivel, hogy nem éreztem volna értelmét úgy csinálni, mintha tudnám követni a beszélgetést – na jó, valljuk be: mintha érdekelne. Úgyhogy egyszer csak fél 4-kor felpattantam és bejelentettem, hogy megyek haza, de jó volt mindenkit látni és várom a továbbiakat.

A legrosszabb érzés az volt, hogy tudtam, hiába megyek haza, Loki nem lesz otthon, mert a Skansenbe mentek Jackkel. Pedig ekkor már nagyonnagyonnagyon hiányzott, és nem volt jó érzés az üres lakásba hazaérni. Nem is tudtam mit kezdeni magammal, csak vártam és vártam, közben pedig a nap eseményei zsongtak a fejemben, és próbáltam valahogyan feldolgozni azt a sok mindent, amit érzek. Fél 5-kor kaptam egy üzit Pontustól, ami sokat jelentett ebben a furcsa érzelmi állapotban, pedig "csak" annyit írt, hogy grymt kul att du är tillbaka anszki!, vagyis hogy nagyon szuper hogy visszatértem. Azért esett annyira jól, mert pont az volt a legintenzívebb érzésem a nap végére, hogy igazából senkit sem érdekelt az se, hogy nem voltam ott és az se, hogy már igen. Még akkor is, ha ez nem igaz, hiszen mindenki kedves volt velem. Csupán annyi van, hogy az elmúlt 15 hónapban mások és máshogy töltötték be az én szerepemet, és most újra meg kell teremtenem a helyemet a cégen és a csapatokon belül, át kell vennem a stafétát azoktól a másoktól, és újra fel kell építenem a személyes kis "brandemet". És ez nehéz. 

Az érzelmileg leterhelő kezdet után már a második napon javult a helyzet, hiába itthonról dolgoztam és hiába nem volt továbbra sem feladatom. Illetve húsvét miatt csak 1-ig volt a munkaidő, szóval mindenkinek laza napja volt. Jobb érzések születtek bennem, amikor az új csapataim Product Ownere leszervezett keddre egy beszélgetést, a scrum master pedig meghívott a rendszeres meetingjeikbe. Gyakornokként anno ebben a csapatban voltam, így volt pár ismerős név. Írtam is kettőjüknek gyorsan. Azt éreztem, mintha elkezdenének kicsit összébb húzódni az emberek a padon, hogy én is odaférjek közéjük.