az utolsó nap otthon

Eredetileg kedden akartam közzétenni ezt a bejegyzést, az újrakezdő munkanapom előtti napon, de végül nem tettem. Ezután együtt akartam írni az utolsó szabad- és az első munkanapról, de úgy meg túl hosszú lett. Úgyhogy mégis először a keddi gondolataimmal kezdem:

Írok azért egy megemlékezést vagy micsodát arról, hogy véget ért a kicsit több mint 15 hónapos szülői szabadságom. Holnap visszatérek a munkahelyemre, ami szürreális. Az utóbbi 1-2 hetet úgy éltem meg, mintha egy mozgójárdán állnék, ami visz előre, és én bármit teszek, gondolhatok rá vagy sem, de az április 1. akkor is egyre közeledik, és ez újra és újra szíven üt. 

Azt hiszem, egyfajta gyászfolyamat is volt ez a hónap, aminek a végén végül eljutottam az elfogadásig. Mi mást is lehetne tenni. Megbékéltem a gondolattal, és igyekszem a pozitívumokra koncentrálni. Emilbe kapaszkodom, őt képzelem el, ha ténylegesen vizualizálni próbálom magamat, ahogyan újra ott állok az irodában. Látom a lelki szemeim előtt, ahogy kedves mosollyal üdvözöl, és lefutjuk a szokásos udvariassági small talk köröket. Írtam is neki, mert nem szeretnék csak úgy betoppanni holnap. Jó lenne, ha valaki várna. Emlékszem, amikor Elsa visszatért, akkor Pontusszal talizott reggel, de nekem nem írt semmit Pontus. Úgyhogy engem senki sem vár (bűhű). A régi csapataim szerintem nem is tudják, hogy én holnap térek vissza, és azt sem tudom, hogy azt tudják-e, hogy marad náluk az a srác, aki helyettem lett a csapatban, miután Elsa is elment. 

Nem tudom, Pontus miért döntött úgy, hogy nem a régi helyemre megyek vissza, hanem áthelyez. Amikor meséltem Elsának, ledöbbent. Azonnal mondta nekem, hogy "pedig megígérte neked". Jólesett, hogy emlékezett erre. Ezek szerint tuti, hogy nem csak képzeltem, hanem létező "megállapodás" volt, hogy a régi helyem ott fog engem várni. Akkor mi az oka, hogy mégsem oda tesz vissza? Az optimista és magabiztos pillanataimban szeretem azt gondolni, hogy azért hagyja meg a kollégámat az én csapataimban, mert azok kevésbé fontos területek, engem viszont jobb munkaerőnek tart nála, és azért tesz inkább engem oda, ami a cég fő profilja. De jó is lenne, ha ez lenne a magyarázat! A pesszimistább (vagy realistább?) pillanataimban meg azt gondolom, hogy nincs sok tudatosság Pontusban. Talán csak nem akar 15 hónap alatt negyedszer is váltást a csapatban. Talán épp az új csapatomban volt üresedés és ennyi az ok.

Lokit meg sem akarom említeni, mert most csak a munkára és a holnapi feladataimra próbálok koncentrálni, hogy ne engedjem be a Lokival kapcsolatos aggodalmaimat és hogy hogy fogom viselni azt, hogy 8-9 órán át nem látom – amilyen még sosem volt. Próbálom nem túldramatizálni a helyzetet. Ma is voltam még egyszer utoljára a picioviban, és ma 3 anyuka és 6 apuka volt ott. Néztem az apukákat, hogy mindegyik milyen szeretetteljes, gondoskodó, odafigyelő és türelmes a kisgyerekével. És hogy mennyire jó az, hogy itt az apák is ennyire kivehetik a részüket a gyerekgondozásból. Eddig Jack volt az, aki annyi mindenből kimaradt, amíg dolgozott, és ez a három hónap a minimum, ami neki is jár. A munkámért pedig az utóbbi időben újra és újra hatalmas hálát érzek. Dolgozni, pláne egy jó munkahelyen, kiváltság, és nem valami olyan, amivel kapcsolatban panaszkodni kell.