nem tudtam

Én semmit sem tudtam a kisbabákról, főleg nem a miénkről és nem tudtam, milyen lesz szülőnek lenni. 

• Nem tudtam, hogy ez ennyire jó. Most már majdnem megértem azokat is, akiknek tíz gyereke van. Majdnem.
• Nem tudtam, hogy egy kisbaba (vagy a mi kisbabánk) ilyen hangosan alszik (nyöszörög, morog, nyögdécsel, nyüsszög, felsír, mintha a torkát köszörülné, piheg stb)  
• És nem tudtam, hogy annyiféle hangja és kifejezése van. Mindig azt mondják, hogy egy kisbaba csak sírni tud és úgy kommunikál, de ez nem is így van. Csak akkor kell sírnia, ha nem kapja meg időben amit kér, ha fáj a hasa vagy ha mérges, de amúgy érthetően tudja a kis hangjaival kommunikálni, hogy mit szeretne és nem kell elmennie a sírásig.
• Nem tudtam, hogy egy kisbabának olyan rossz az arcbőre, mint egy tinédzsernek.
• És nem tudtam, hogy milyen nehéz tisztán tartani, főleg a kis husi bőre redőit, amikben megbújik a kosz vagy bepálik.
• Nem tudtam, hogy milyen macerás és sok idő felöltöztetni egy kisbabát. Hogy lehet egy icipici ruhán hét-nyolc patent és miért patent és nem cipzár, és miért olyan nehéz őket ki-be kapcsolni? Na és a lábacskáját, amit folyton elránt, belevarázsolni azokba a lábas nadrágokba... A sapkáról már ne is beszéljünk, hogy azt milyen nehéz feladni.
• Nem tudtam azt sem, hogy mennyi pelus fogy egy nap és hogy néha háromszor kell átöltöztetni (bár most már jobb a helyzet mind a pelusok, mind a balesetek terén.)
• Nem tudtam, hogy mennyi apró döntést kell hozni egy nap és hogy sosem tudhatunk biztosra semmit, mindig csak találgatunk.
• Azt tudtam, hogy Jack szuper apa lesz, de azért nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz és nem tudtam, hogy ennyire odáig lesz a fiáért. A vonzalom egy új szintje ebben a szerepben látni.
• Nem tudtam, milyen lesz a fáradtság és hogy hónapokig nem lesz olyan, hogy egyben alhatok 7-8 órát, mint régen. Néha zombi vagyok, szellemileg és fizikailag is, de máskor egész jól ki tudom magam aludni. És a fáradt állapotot is megszokja az ember.
• Nem tudtam, hogy az összes feladat közül a szoptatás lesz a legegyszerűbb. Végülis csak ülök és nézhetem közben a Gilmore Girlst (amit én még sosem láttam).
• Nem tudtam, hogy ennyire cuki gyerekünk lesz (hiába mondja mindenki, hogy az ember a saját gyerekét a legszebbnek, legaranyosabbnak látja) és nem tudtam, hogy Jack is hányszor fogja mondani, hogy tényleg mennyire cuki, és mennyire el lesz a fiától olvadva.
• Nem tudtam, hogy nem lehet megunni a vele töltött időt, és ha hosszabban alszik, akkor várni fogom, hogy felébredjen és "játszhassak" egy kicsit vele. Azt hittem, hogy monoton lesz gondoskodni róla, de egyáltalán nem az.
• Azt sem tudtam, hogy milyen nehéz egy kisbaba élete, hogy bizony még a pukizás is egy fájdalmas művelet tud lenni.
• Nem tudtam, hogy lesz a "biztos bezártam az ajtót?" paranoiás-idegesítő érzéseknek baba-megfelelője. Nálam ez az, hogy "biztos nincs a gyerek arca előtt valami, amitől megfulladhat?" Este egy etetés vagy pelenkázás után leteszem az üres kiságyba, lekapcsolom az éjjeli fényt, befordulok alváshoz, és jön a gondolat, hogy "de biztos nincs egy törölköző, egy ruhadarab vagy valami az arca előtt?" És tudom, TUDOM hogy nincs! De mégis fel kell vennem a szemüvegem, fel kell kapcsolnom a lámpát és még egyszer megnézni, hogy nincs körülötte semmi.
• Nem tudtam azt sem, hogy már az első hetekben mosolyog egy kisbaba és hogy mennyire elolvadunk a mosolyától, ami még nem is tudatos. Mi lesz akkor, amikor már ténylegesen ránk fog mosolyogni? Alig várom!