reakciók

Sosem gondoltam volna, hogy némelyik kollégám olyan aranyosan és lelkesen fog reagálni a babahíremre, hogy az szinte még barátok vagy családtagok reakcióját is felülmúlja. Azt sem gondoltam volna, hogy ilyen jó szórakozás lesz elmondani a munkahelyen, de meglepően élvezem hogy valami érdekeset és váratlant mondhatok, nem csak hogy hol nyaraltam, ami most, a szabadságokról visszatérve sztenderd kérdés. Mert még most sem látszik rajtam egyértelműen a terhesség, szóval nem az van, hogy stating the obvious, hanem meglepődnek a kollégáim.

Legeslegelőször, már az ultrahang előtt, a kínai kollégámnak mondtam el, mert vele lettem talán a legjobban jóban az elmúlt másfél évben. És azért is osztottam meg vele olyan korán, mert vele egyébként is gyakran a terhesség és gyerekvállalás volt a téma. Ő 28 éves és saját bevallása szerint folyamatos stressz és nyomás az életében az, hogy még se nem házas és nincs gyereke. Azt mondja, hogy Kínában, ha egy nő nem házas és nincs gyereke 30 éves korára, akkor kész, a család elkönyveli egy teljes kudarcnak, és onnantól kezdve már minden mindegy, akkor is ha később azért megházasodik és lesz gyereke. Egyébként minden adott neki a gyerekvállaláshoz (stabil párkapcsolat, jó munkahelyek, biztos fizetések, nagy lakás), csak érzelmileg nem áll rá készen, és ez stresszeli őt.

Na szóval a nyári záróbulin ismét feljött ez a téma, és akkor osztotta meg velem ezt, hogy neki ez mekkora állandó szorongás az életében. És mikor azt hozta fel, hogy de hogyan, mégis hogyan tudnak emberek odajutni, hogy gyereket vállalnak, akkor adta magát, hogy elmondjam neki, hogy én, mint frissen terhes illető hogyan jutottam oda. Olyan vicces reakciói vannak. Drámaian leesik az álla, ha valami meglepőt hall, és másodperceken keresztül képes tátott szájjal, döbbenten nézni és pislogni. Hát valahogy így reagált. És aztán nagyon-nagyon örült és azt mondta, hogy még sosem ismert senkit közelről, aki terhes. Később is mondta és írta, hogy annyira örül, és mennyire jó. Azóta máshogy, vizsgáló tekintettel néz rám, és folyton ez a téma neki és teljesen odáig van, hogy én babát várok.

Másodjára talán az argentinnak mondtam el, bár neki írásban, mert ő sosincs az irodában. Írtam neki, hogy sikerült nagyobb lakást találni. Már erre olyan aranyosan reagált. Hogy nagyon-nagyon örül, és Argentínában szokás lakásavató ajándékot adni, mire van szükségünk? Aztán írtam neki, hogy egyébként helyes volt a gyanúja múltkor, valóban azért kell nagyobb lakás, mert hamarosan hárman leszünk. És akkor még jobban örült, és ismételten kérdezte, hogy szükségünk van-e valamire, mert Argentínában baba érkezésekor is szokás ajándékot adni és ő mindenképpen ad nekünk valamit. 

Aztán elmondtam a főnökömnek. Az volt a tervem, hogy mikor visszajött a szabadságról, délelőtt elmondom neki, hogy aztán a délutáni közös meetingen az összes dizájner kollégámnak egyszerre el tudjam mondani, de végül nem beszélt velem a meeting előtt. Már írtam, hogy furi fickó a főni, de azért a maga módján nagyon aranyosan reagált. Mondta hogy ez szuper hír és remek és hogy a munka és logisztika kapcsán én semmivel se foglalkozzak, ő majd megold mindent ami a helyettesítésemet illeti, és akkor és annyi időre megyek gyesre, amennyire csak akarok, és ez az egész szuper dolog és élvezzem. 

Utána ebédkor elmondtam négy férfi kollégámnak. Az egyikük jött az asztalhoz, és mondta hogy "gratulálok a lakáshoz" mire mondtam, hogy van egy másik hírem is, mégpedig hogy babát várok. Mire a válasza: "még egyszer, gratulálok a lakáshoz". Vicces. Csak neki volt ilyen cinikus reakciója, de egy jelenleg kamaszkorú lánya van, úgyhogy el tudom képzelni, hogy épp nem a kedvenc korszakát éli meg az apaságnak. A másik három srácnak sem volt húdenagy reakciója. Gratuláltak és két perccel később már drónos pizzakiszállítás és az AI jövőbeli törekvései volt a téma. De Simon, akivel többet dolgozom együtt, és 29 éves létére 15 éve van együtt a feleségével és van két gyerekük, kedvesen reagált, és a pénteki munkanap végén külön rám írt még egyszer, hogy gratuláljon. 

Aztán egy meetingen elmondtam a másik csapatomnak. Ők nagyon cukik voltak. Két lány külön rám írt, hogy mennyire jó és gratulál és örül. Az ukrán srác annak örült, hogy "szomszédok" leszünk, mert ők a híd túloldalán laknak. Neki is vannak furcsa dolgai. Folyton viccelődik, vagyis viccelődni próbál, de néha inkább kínosak a poénjai. Viszont hatalmas szíve van, rendkívül előzékeny és mindenkinek mindenben segít. Mérget vennék rá, hogy ha megkérném, hogy segítsen nekünk költözni, akkor gondolkodás nélkül igent mondana, és akár az egész hétvégéjét a bútoraink cipelésével töltené és semmit nem várna el cserében. Neki is van egy gyereke, úgyhogy mindenféle jótanácsot akart velem megosztani (amik nem feltétlenül voltak hasznosak, de a szándékot értékelem).

Tegnap volt egy buli, amin az egyik csaj beszélgetett más kollégáimmal és valahogy szóba hozta, hogy babát várok, így két ember tőle tudta meg az én híremet. Az egyikük a korábbi posztban Karennek nevezett lány volt. És mikor összefutottunk a folyosón, jött felém sugárzó tekintettel, hogy "de hát anszki!!! hallottam, hogy babát vársz, hát ez fantasztikus" és megölelgetett és csak mondogatta átszellemült arccal, hogy ez mennyire jó, ez mennyire nagy, ez szuper. Zavarba is jöttem, nem számítottam ekkora reakcióra tőle.

És aki mellett ültem a vacsora alatt, egy random fickó a cégnél, neki is mondtam hogy babát várok, azért nem iszom. Hát ez az ember annyira kedves volt végig. Engem a legjobban az lep meg és érint meg, hogy egyesek, akik már szülők, mennyire pozitívan és szeretettel beszélnek a szülőségről, és úgy látom, hogy az én várandóságom felelevenít bennük emlékeket, amiken szeretnek elrévedni. Ez a férfi is ilyen volt. Annyira érdekelte, hogy hányadik hétben vagyok, hogy hogy vagyok, hogy élem meg ezt az időszakot, hogy vannak-e nehézségeim, furcsa kívánósságaim, és mesélt a felesége élményeiről. És mondta, hogy annyira jó ez az időszak, nem csak ám nekem, hanem higgyem el, hogy a páromnak is ez mennyire csodálatos. Végig figyelt rám az ebéd alatt, folyton újratöltötte a poharamat, nekem adott először mindent, kihúzta nekem a széket meg ilyesmi. Aztán mesélt az ő három gyerekéről, és ilyeneket mondott, hogy jaj milyen az amikor egy ilyen céges rendezvényen van az ember és valamit meg akar nézni a fotói között, és felugrik egy kép a gyerekeiről és akkor milyen jó látni őket. Majd én is megtudom ezt. Szóval az egész lényét áthatotta azt, hogy ő apa és van három gyereke és ez mennyire jó. 

És ez nekem is tök jó volt, mert gyakran inkább a negatív dolgokat hallom a szülőktől. Megy a panaszkodás, "divat" lett a szülőség "sötét oldalát" bemutatni "erről senki sem beszél" címszó alatt. Annyi rosszat olvastam, hallottam, hogy gyakran elgondolkoztam azon, hogy végül is miért vállal bárki gyereket, ha ennyire rossz az. Erre most a teljes ellentétét tapasztalom. Akinek van gyereke, annyi szépet és jót mond, és örülnek nekem, hogy én is átélhetem majd mindezt. És pont a svédektől nem vártam azt, hogy ennyi érzelmet fognak mutatni.

Végezetül pedig Markusnak, a jófej programozónak mondtam el, akivel sokat szoktunk viccelődni és más céges bulit töltöttünk már együtt igencsak jó hangulatban. Most, mikor jóval a buli vége előtt indultam haza, neki adtam az italjegyeimet. Persze értetlenül nézett, hogy én hova megyek és mi ez a furcsaság az italjegyekkel, mire mondtam neki, hogy terhes vagyok, szóval nem ez életem bulija sajna. Erre teljesen felderült és meglepődött és a nyakamba ugrott, megölelgetett, hogy ez mekkora hír és nagyon szuper stbstb. Aztán szokásosan egy viccelődös beszélgetést folytattunk a témáról (hogy szerinte legyen a gyerek középső neve Lángos, meg hogy amúgy tervezett volt-e, mire mondtam neki, hogy dehogy, azt se tudom, hogy ki az apa... mire ő: nem tán én?! - hát látod még az is lehet...). Aztán még egyszer megölelgetett, én meg mondtam neki hogy tessék helyettem is bulizni (amit biztos vagyok hogy teljesített is).

Szóval ilyenek a kollégáim és én nagyon szeretem őket és ezért is szeretnék minél tovább dolgozni, mert egy dolog otthon lenni a babával, aki majd gondolom, mindent felülír, de amíg nincs gyerek, addig ne kelljen egyedül otthon lennem, miközben a munkában zajlik az élet. Szeretek ennek a közösségnek a része lenni, szeretem hogy vannak ezek az emberek az életemben, és hiányozni fognak amíg én otthon leszek a gyerekkel.