egy búcsú és egy találkozás

Szerdán végre elment Eleonor. Most már így írom, hogy végre, mert kezdett terhes lenni az ottléte. Túl sokáig tartott az az időszak, amíg párhuzamosan dolgoztunk. Egy hónapon keresztül az az átmeneti állapot volt, hogy még hozzá fordulnak kérdésekkel, még ő hoz döntéseket, de már én is ott vagyok, figyelek és részt veszek a meetingeken, csak közben feleslegesnek éreztem magam.

Továbbá azért is írom, hogy végre mert én érzem kissé kellemetlenül magam az ő "búcsúja" miatt. Elég bénára sikeredett. Én ugye jófej módon készültem kis búcsúajándékokkal a csapat nevében. Az jól is sikerült, bár az én mércém szerint nem volt túl nagy reakciója. Jó, mondta hogy kedvesek vagyunk és köszöni, és hogy a kártyának is örül és de jó hogy mindenki neve rajta van... De nem volt az a kitörő öröm. 

Kitérő sztori: erről eszembe jut, hogy még az időszámítás kezdetén (mikor ideköltöztem) elmentem egy svédórára, amit a Magyar házban tartott egy magyar nő magyaroknak. Van Stockholmban egy ilyen hogy Magyar ház. Csak azért mentem el, mert akkor még nem volt svéd személyim és nem járhattam az ingyenes svéd svédórákra, és ehhez a házhoz véletlenül nagyon közel laktunk. Olyan véletlenül és olyan közel, hogy amúgy nem is tudtam, hogy létezik egy ilyen, hogy Magyar ház, de egy séta során láttunk egy nagyobb, szép házat, és Jack kíváncsi lett, hogy hát ez a ház meg micsoda? Odament a bejárathoz, és felolvasta a táblán álló feliratot: Magyar ház. Vicces volt. Egyetlen órán voltam csak, mert úgy gondoltam, magamtól többet tudok tanulni, mint ott, és ráadásul nem is volt olcsó (az ingyenes órákhoz képest pláne).

Volt ott egy lány, aki hobbiból formatortákat készített és minden kollégája szülinapjára készített egy egész tortát az adott ember érdeklődési körének megfelelő díszítéssel. Például focis, Trónok harcás stb. Nem voltak tökéletesek ezek a formák és díszítések, de egy kezdő hobbicukrászhoz képest tök jók voltak azért. Ha valaki, sőt egy kollégám ilyet készítene az én szülinapomra, én biztos odáig lennék tőle. És emlékszem, hogy ez a lány mondta, hogy ő kitartóan készíti ezeket a tortákat, mert szeret ezzel foglalkozni, de a svédek alig értékelik. Megköszönik, de semmi extra. Szóval lehet hogy ilyenek a svédek. Az ilyen dolgokat is visszafogott, távolságtartó stílusban fogadják, mint ahogy Eleonor tette.

Vissza Eleonorhoz: azért éreztem magam kellemetlenül, mert Eleonor ugyebár leszervezte, hogy a két csapatunkkal lesz közös ebéd. Annak ellenére, hogy amúgy a designerekkel szoktunk közösen ebédelni szerdánként. És nem is írt nekik semmit előre, hogy rá ne számítsanak. Szerda délelőtt beírta az egyik (idegesítő) kollégám az ebédes csoportunkba, hogy "ki tart velünk egy jó kis ebédre, hogy elbúcsúztassuk Eleonort?". Mire Eleonor annyit válaszolt, hogy "üdvözlőebéden leszek". Mármint hogy a két új csapattag üdvözletére tartott ebéden. Hát ez is jó fura volt, hogy miért nem tudja normálisan beírni, hogy "jaj, aranyosak vagytok, de sajnos én már elígérkeztem máshova". Én beírtam azért további magyarázatként, hogy Eleonor és én a két csapatunkkal fogunk ebédelni.

Mire az egyik srác küldött egy South Parkos GIF-et, amin az van, hogy "árulók". Persze viccből, de szerintem nem volt vicces. Főleg hogy amúgy ők semmiféle búcsúval nem készültek, szóval miért is enne inkább velük Eleonor? De aztán ebéd után bementek egy élelmiszerboltba és összevásároltak mindenféle péksütit és vettek egy kártyát, amire az van írva, hogy "Osztozunk a fájdalmadban" – gondolom ez is vicces akart lenni, de nekem inkább idétlen volt. Szóval ezzel készültek, hogy majd ebéd után sütizünk Eleonorral. Csakhogy Eleonor fogta magát, leadta a belépőkártyáját és hazament!! A többiek pedig tőlem kérdezgették, hogy hol van Eleonor és miért ment haza? És nekem kellett magyarázkodnom az ő nevében, de közben én sem értettem, hogy miért ment el és miért nem tudott elköszönni tőlük?  Szóval összességében elég béna volt ez a "búcsú", és ahogy írtam, én éreztem magam kellemetlenül miatta. De legalább már le van tudva az egész és most már elkezdődött normálisan a munkám.

***

Eleonor kisétált az életemből, pénteken viszont egy új embert ismerhettem meg, ráadásul a blogomnak köszönhetően, ami egy új és izgalmas élmény volt. Megmondom őszintén, vannak olyan pillanataim, amikor megfutamodok (magamban) és legszívesebben bezárnám a blogot, mert néha olyan félelmetes tud lenni nekem az, hogy az életemről írok és bárki olvashatja. Tudom, hogy nem vagyok túl kitárulkozó, de nekem már ez is túl kitárulkozó. Szóval néha félelmetes a blogolás, akkor is ha összességében mégis jó. Mert szeretem írni, magam miatt is, de ráadásul annyi kedves szót, biztatást, dicséretet, együttérzést kaptam már tőletek, akik olvastok és kommenteltek... És csupa jófej, kedves, intelligens és érdekes ember olvas. Szóval persze hogy jó. Csak azt nem szeretném, ha olyan olvasna, akit nem szeretném hogy olvasson (milyen meglepő...).

Na de! Lényeg a lényeg. Nem is tudtam, hogy olvas valaki Svédországból vagy Stockholm környékéről, de kaptam egy üzenetet valakitől, aki a "szomszédban" lakik és szívesen találkozna velem. Szerencsére már az e-mailje alapján szimpatikusnak tűnt, így én is szívesen találkoztam vele. Gondoltam, hogy két, Svédországba szakadt embernek lesz miről beszélnie. Megosztani az élményeinket, tapasztalatainkat és küzdelmeinket. Úton a találkozóra azért elkezdtem izgulni, hogy milyen is lesz ez a találka. De végül is tök jó volt és úgy elrepült 2,5 óra, hogy morcos fejjel szólt ránk egy pincérnő, hogy zárnának. Így hirtelen ért véget a beszélgetés, de megbeszéltük hogy lesz még folytatás.

Két dolog miatt volt különleges számomra ez a találkozó. Még sosem találkoztam senkivel a blog miatt vagy a blogos világból. Ez nagyon izgalmas volt. A másik ami miatt egy első volt nekem, hogy most először beszélgettem itt élő magyarral. Jó, nem teljesen, mert olyanok voltak, hogy a gyerekek felső szomszédja egy magyar bácsi volt, akit egy magyar pár gondozott - de velük sosem beszélgettem. Vagy egyszer belefutottam egy magyar nőbe a környéken, bejelöltük egymást facebookon, ő azonban nem volt túl szimpi számomra, így sosem találkoztam vele, aztán láttam hogy le is törölt fb-ról. Szóval az ilyen szintű magyar találkozásokat leszámítva én még nem ültem le egy itt élő magyarral, akivel megoszthattuk a Svédországgal kapcsolatos élményeinket. Sőt élőben nem is szoktam magyarul beszélni (csak telefonon) így nekem még az is szokatlan élmény, hogy magyarul beszélek valakivel egy svéd kávézóban.

Úgyhogy ez érdekes és izgalmas élmény is volt és az olykor félelmetessége ellenére azért mégiscsak jó dolog ez a blog, mert habár csak online és főként arcnélküli és blogos kapcsolatokat ad, nekem azért azok is kapcsolatok és az életem része. Ha meg az online térből át tud helyeződni a valóságba egy ilyen blogos kapcsolódás, az egy különleges és szerintem értékes dolog. És remélem, hogy lesz még ilyen találkozóban részem.