az előadás

Jack elment ma reggel öt napra a vadonba. Eveznek lefelé egy folyón, és esténként még mínusz egy-két fok is lehet. Ilyenkor, mikor túrázik, azért tudok aggódni. Főleg estefelé szoktam várni már nagyon, hogy írjon hogy sátrat vertek és minden oké. Most először van olyan, hogy én teljes állásban dolgozom, ő meg nincs itt. Érdekes volt az üres lakásba hazajönni a munkanap végén, és hogy most pár napig így egyedül leszek. 

Nem volt jó az időzítés, hogy ő ma reggel indult, nekem pedig ma volt az előadásom, ami miatt hetek óta napról napra egyre jobban izgultam. Már húsvétkor is végig ott volt a gondolataimban, hogy lesz majd Az Előadás, és kezdenem kellene készülni rá. Csak akkor még volt a sulis gyakorlatos előadás, így először arra készültem. A hétvégén sem tudtam rendesen kikapcsolni, mert úgy éreztem, nem lehet, mert az előadásra kell készülnöm. Jacknek pedig, ahogyan nekem az előadáson, neki napok óta azon jártak a gondolatai, hogy mi mindent kell vinnie a túrára, mit kell még vennie, mit fognak enni, milyen lesz az útvonal, hogy jutnak oda stbstb. 

Mikor az irodában volt tegnap, én meg itthon, eszembe is jutott, hogy mennyire nem voltam fejben itt és mennyire nem tudtam rá figyelni, felé fordulni, meghallgatni az ő dilemmáit, megpróbálni segíteni neki a kérdéseiben. Mert ha nem az előadáson gondolkoztam, akkor elterelődtek a gondolataim az előadás utánra, hogy majd miket kell még az esküvő előtt elintézni, és melyik nap hova, mikor kell menni. Na szóval kicsit szomorú is lettem, ahogy végiggondoltam azt, hogy én nem voltam túl támogató vagy figyelmes, míg ő az előadásom kapcsán annyira figyelt rám, és mindig mondott valami biztatót. Alig hogy végiggondoltam ezt, kaptam tőle egy üzenetet, hogy szeretne engem este elvinni valahova vacsizni, hogy együtt tölthessünk egy kis időt, és másra figyelhessünk, mint a feladataink. Hát én ettől elolvadtam. Annyira jólesett és olyan jó ötlet volt és teljesen igaza volt, hogy ránk fért. Szóval ő félretette a pakolást, én meg az előadásomat, és bementünk egy kicsit a városba sétálni egyet és végül a Thaiboaton kajáltunk. Ami nem meglepő módon egy thai étterem, ami egy hajón van.

Aztán persze mindketten folytattuk a feladatainkat, de ismét rendi volt, mert este 10-kor még előadhattam neki az előadásomat, a prezentációmban meg kijavította a hibákat. Már késő volt igaz, de kissé bepánikoltam és elkeseredtem, hogy béna leszek, unalmas leszek, monoton leszek, makogni, hebegni-habogni fogok és szar élmény lesz az egész számomra és hülyének fogom érezni magam utána. Jack viszont ismét csak biztatott, hogy menni fog és nagyon ügyes leszek. 

Reggel én is felkeltem 6 után és velük mentem egy darabon. Ők a vonathoz, én az irodába. Ilyenkor annyi cuccuk van hogy kissé komikusan is néznek ki. Meg az is azért, hogy a reggeli forgalomban, a munkába igyekvők között áll egy srác egy kétméteres evezővel a metrón. Legalább ez nem Jack, mert az övé szétszerelhető és el tudja pakolni. Izgultam a nap folyamán is, de a kollégáim cukik voltak. Mivel most sztrájkolnak az itteni bkv-sek, ezért a megszokottnál kevesebben voltunk az irodában. Két lánnyal és Johannal, az új sráccal ebédeltem az étkezőben. Őket bírom, és jókat nevettem velük, jó kis ebéd volt. Nem lehet elmesélni a vicces dolgokat, de egyszerűen csak jó érzés volt felszabadultan, hangosan nevetni ebéd közben az étkező közepén az asztalkánknál.

Aztán jött az előadás és a megszokottnál kevesebben voltunk a teremben, de azért nem annyira kevesen, mint gondoltam. Tizenöten voltunk élőben és tizenhatan online. Minden szerdán van ez a részlegmeeting, amikor van pár állandó napirendi pont, megbeszélnivalók, ez-az-amaz. De mára épp nem sok minden jutott, így én voltam a fő szám. Elkezdődött az előadásom és adrenalinnal telve ugyan, de nyugodtan, kiegyensúlyozottan, szerintem még hangsúlyozva, elbeszélő stílusban is mondtam el az elejétől a végéig. Nemhogy egyetlen dolog nem volt, amin aztán bosszankodtam, hanem jobban is sikerült, mint otthon bármelyik próba alatt. A végén nagy tapsot is kaptam (legalábbis én nagynak éltem meg) ami zavarba ejtő, de mégis jó érzés volt. A kis pajtijaim is gratuláltak, és hárman is rám írtak a chaten, hogy ügyes voltam, Lisa szívecskéket és tapsot küldött és Carolina beírta a csapatunk chatjére, hogy SZÉP MUNKA!! Jó, átlátható felépítés, érthetően előadva, jó tempóban. Szuper prezentáció! 

Szóval félméterrel a föld felett lebegtem és szuper jó érzés volt. Azért is izgultam most extrán, mert ez az egész részlegnek szólt, amiben kb. 30 ember van több nagyöreggel, főnökkel, fontosabb emberkékkel is. És mindenki svéd, szóval meg tudok szeppenni közöttük. Persze mindenki nagyon rendi, de a fél társasággal sosem beszéltem és fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Izgultam, hogy majd mindenki engem néz, meg aztán erre fognak emlékezni rólam. Jó első benyomást akartam tenni, na. És annyira jó érzés, hogy sikerült. Mármint azt nem tudom, hogy jó benyomást tettem-e valakire, illetve hát gondolom hogy másoknak ez semmi sem volt, de én elégedett vagyok magammal és az a lényeg. És ismét csak, már sokadjára megállapítottam, hogy mindenki olyan rendes, kedves, barátságos, támogató és melegség járta át a szívem, hogy itt dolgozhatom és ajh de jó.

Szuper idő volt, sütött a nap és féláron van a jégkrém a Pressbyrånban. Azt hiszem már írtam, hogy számomra három dolog jelzi Stockholmban, hogy itt a tavasz: a nyári időszámítás kezdete, a félárú jégkrém a Pressbyrånban és hogy eltakarítják a kavicsokat a bicikliutakról, járdákról. És most már mindhárom folyamatban van. A sok készülést és a sikeres előadást megjutalmazandóan vettem magamnak egy jégkrémet és egy kaparós sorsjegyet. A jégkrém finom volt, a kaparós sorsjegynek pedig visszanyertem az árát, vagyis hát nyertem vele még egyet (amivel majd természetesen megnyerem a milliós fődíjat és micsoda sztori lesz).