Nincs az életemben más olyan időszak, amire annyi nosztalgiával gondolok, mint a gyerekekre. Így szoktam beszélni róluk: "a gyerekek". A két fiú, akiknek kicsit több mint három évig voltam a bébiszittere. Talán szülők gondolnak ilyen nosztalgiával és vágyakozással a kamasz vagy már felnőtt gyerekeik mellett a kiskori évekre, mint ahogy én néha elmélázom azokon az éveken, amikor a mindennapjaim része volt a két srác. Egy részem visszavágyik oda, vagy csak elgondolkodom, hiba volt-e otthagynom őket, jobb lett-e volna, ha maradok. De mindig arra jutok, hogy nem volt hiba, és hogy minden ami akkor volt, az már úgysincs többé. Már nem 6 és 9 évesek, már a hétköznapok sem olyanok, mint az első 1-2 évemben voltak, nekem pedig tovább kellett lépnem, mert nem lehetek örökké bébiszitter, és jó úton járok, jó döntéseket hoztam. Az a három év és a rengeteg klassz élmény pedig megmarad emlékekként, amiket bármikor elő tudok húzni.
Sajnálom azt, hogy azokban az években nem írtam blogot, mert szívesen olvasnám vissza a sztorikat. Imádtam a két fiút, főleg a kisebbet, mert a nagyobb az elejétől fogva zárkózottabb volt, így vele nehezebb volt megtalálni a közös hangot. A kicsi pedig, bármennyire is önálló volt, ragaszkodott hozzám, rajtam lógott, együtt csináltunk mindent, és egyszerűen imádtam. Amikor odakerültem hozzájuk, 6,5 éves volt, és mindent, de mindent tudott. A legszebb, legokosabb, legvagányabb kisfiú volt akkor is és most is. A kortársainál testalkatra vagy két évvel kisebb volt, ovisnak nézett ki, de közben olyan esze és rátermettsége volt, mint a 9 éves bátyjának. Irtó cuki volt, ahogyan ez a kisember szinte felnőtt módjára jött-ment, intézett mindent. Tulajdonképpen ő tanított be a munkába, mert az útvonalaktól kezdve az ajtókódokon át a napi rutin minden mozzanatáig ő mindent tudott. Ha valamit nem tudtam, csak meg kellett kérdeznem, és ő már mondta is a választ.
Rengeteget sütöttünk együtt. Szerette kézzel összegyúrni a csokis sütik masszáit és nyakig csokisnak lenni. A magas konyhapultra felkuporodva segédkezett mindig, mert máshogy nem érte volna fel az edényeket a kis pöttöm. Mindig frászt kaptam, amikor a makulátlan lakásban, a fehér falak, dizájner bútorok és méregdrága festmények között megláttam ezt a fülig csokis maszathegyet. Jaj annyit nevettem rajta és vele. Olyan dumái voltak és olyan humora lett főleg kicsit nagyobb korában, hogy dőltem tőle.
Nemcsak őket szerettem nagyon, hanem az egész család fantasztikus volt. Megtisztelőnek éreztem, hogy ebben a közegben foroghatok, és annyira megbíznak bennem. Ha rajtuk múlt volna, akkor én a gyerekek 18 éves koráig ott vagyok náluk, hogy vigyem őket ide-oda és főzzek rájuk. Amikor lecserélték az autójukat, azt is úgy vették meg, mintha nekem vennék, mert a szülők nem nagyon használják. Ezért is volt olyan nehéz az elválás, mert kölcsönös volt a szeretet. Amikor elmentem, úgy éreztem, cserben hagyom őket, mert nekem ez nem egy munka volt, hanem mintha a gyerekek unokatesója lennék, mintha távoli svéd rokonaim lettek volna, akikkel 27 éves koromra találtuk meg egymást.
A gyerekek anyukájáról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Voltam Angliában egy évig aupair, ahol sok-sok aupair beszámolóját hallottam, de pozitív nemigen volt. Se mint emberek, se mint munkaadók, se mint szülők nem tettek jó benyomást azok az anyák az aupairekre. Ennek a szöges ellentéte a gyerekek anyukája, akire én mint ember, mint nő, mint anya, mint dolgozó, mint stílusinspiráció, mint minden felnéztem. Nekem ő olyan volt, mint valami sztár, egy ikon, csak menőbb, mert ő ízig-vérig valódi volt, és mindenért megdolgozott. Egy férfiközpontú területen, kevés nő között és az egyetlen női partnerként dolgozik sok éve ugyanannál a cégnél, de előtte dolgozott Frankfurtban, Londonban, Svájcban is. A férjével elég későn, a harmincas évei végén ismerkedett meg, és akkor még Londonban éltek. A nagyobbik fiú ott született, a nő már majdnem 40 éves korában, és még kétéves koráig ott éltek (emiatt ő mindig azt hitte, hogy ő azért tud angolul, mert Londonban született és ott megtanult a kétéves koráig, ami cuki és vicces).
Jól egymásra találtak a férjével. Két svéd külföldön, akik az életmódjuk, az anyagi helyzetük, a stílusuk, a személyiségük és mentalitásuk, a munkához való hozzáállásuk (munkamánia), az utazás, síelés és tenisz iránti szeretetük alapján nagyon jó párost alkotnak. Sokan talán lenézik azokat az anyákat, akik "lepasszolják" a gyereküket egy aupirnek, nannynek, de én sosem így láttam őt vagy gondoltam ezt róla. Én azt gondolom róla, hogy ő úgy adja meg a legtöbbet a gyerekeinek, hogy szuper felügyelőket kerít melléjük, akik a maximumot nyújtják délutánonként a srácoknak, miközben ő dolgozik. Az amerikai elődömtől például megtanultak angolul is, és őt is imádták. Én sosem voltam ingerlékeny, türelmetlen, kimerült vagy unott azokra a 3-6 órákra, amikor a gyerekekkel voltam. Volt energiám és kedvem, hogy szórakoztassam őket, hogy figyeljek rájuk, hogy programokat szervezzek velük, és a gyerekek is szerettek engem. Az anyjuk pedig, mivel ezt a "terhet" levettem a válláról, a munkában tudta a maximumot nyújtani, viszont a szabadidejében ő volt az, aki sosem pattintotta le a gyerekeit, hanem körülöttük forgott minden, és a legnagyobb szeretettel és odaadással töltött velük minden percet.
Ismertem egy másik anyát, akinek a két gyereke osztálytársa és barátja volt az enyémeknek. Ez az anya azért dolgozott félállásban, hogy délutánonként azt tudja csinálni, ami nekem a munkám volt. Minden nap ide-oda furikázta a gyerekeket, bevásárolt, főzött, szervezte a programokat és oldotta meg a felmerülő problémákat. Hát ő teljesen ki volt égve. Többször mondta nekem sóhajtva, hogy nem baj, egyszer majd felnőnek a gyerekei, és akkor nyugi lesz. A gyerekek anyukájával jó barátnők voltak, és mondtam neki is, hogy Karin mindig olyan fáradtnak tűnik, és helyeselt ő is, hogy ugye?! Csóválta a fejét, hogy ő nem is érti, hogy bírja. Na vele összehasonlítva mondom azt, hogy ha megteheti a srácok anyja, hogy felvegyen valakit erre a szerepre, és neki legyen ideje a munkájára, maratonra való felkészülésre, teniszmeccsekre, kutyasétáltatásra, vacsorákra barátokkal, randiestekre a férjével és miegyébre, akkor miért ne tenné. Mindenki jobban járt így. A gyerekek a legkiegyensúlyozottabb és minden szempontból legegészségesebb gyerekek, akiket láttam. Mindig azt gondoltam róluk, hogy ilyen két gyerek, akinek mondhatni abnormálisan jó a gyerekkora. Szerintem ha van ember, akinek nem lesz témája felnőttként a pszichológusnál, azok ők ketten.
Na jó, abbahagyom az áradozást... A lényeg, hogy most újra találkoztam velük. Amikor elmentem tőlük, örültem, hogy segíthettem megtalálni az utódomat. Ezt éreztem a legkevesebbnek azok után, amit kaptam tőlük, és talán én még jobban szerettem volna egy szuper csajszit találni a helyemre, mint a gyerekek anyja maga. Annyira szerettem volna, ha nem hagyom őket cserben, hanem tudom, hogy az utódom legalább úgy szereti majd a srácokat és a munkát, ahogy én szerettem. És sikerült is egy ilyen lányt találnom. Ez a lány ugyanannyira odáig van a munkáért és a családért, mint én voltam, és ugyanúgy nem akarja elhinni a szerencséjét, mint én. Egyidősek is vagyunk és ráadásul ugyanazt tanuljuk. Annyira aranyos ez a lány, és olyan szeretettel mesélt nekem a gyerekekről, mintha a saját gyerekei lennének. Végigvezetett a lakáson, megmutatta, milyen újdonságok vannak. Három óráig voltam náluk és főleg a lánnyal beszélgettem, mert hát a gyerekek olyanok, hogy nehéz velük beszélgetni. Kiskamaszok már, akiket nem annyira érdekel a volt nannyjük, mint a telefonjuk vagy a Call of Duty. De azért vacsi közben eldumáltunk a régi dolgokról és elszórakoztunk. Azt hittem, hogy egy év alatt annyit változtak, hogy talán meg sem ismerem őket, de azt leszámítva, hogy vagy tíz centit nőttek, még most is ők a két legszebb szőke kis herceg hetedhét országon is túl.
De ha a gyerekek különösebben nem mutatták az örömüket azért, hogy újra látnak, volt valaki, akiről tudtam, hogy olyan örömujjongásban fog kitörni, amilyenre ember nem képes. Lexi, a család törpetacsija, aki az utolsó évemben kölyökkutyaként került hozzájuk, így még náluk voltam, miközben felnőtt. Odafelé menet gondolkoztam is azon, hogy vajon megismer-e több mint egy év után, de tudtam hogy meg fog. Szerintem 15 év után is megismert volna és így örült volna nekem, a kutyák már csak ilyenek. A kutyusnak saját bébiszittere van. Egy idős néni, aki egy sarokra lakik tőlük, és igazi állatbolond. Ő is nagyon kedves hölgy, akivel el-elbeszélgettünk, amikor mentem átvenni a kutyit. Lexi egész nap nála van, és 7 előtt viszi át a kutyát estére. Tegnap én mentem le átvenni, így ő is megörült nekem. De a kutyus öröme mindenen túltett. Bepisilt örömében, a liftben nyüszített boldogságában, odafönt még egyszer bepisilt, aztán miközben evett, végig engem nézett, és minden falat után odaszaladt, hogy a hátára dobja magát egy kis simiért, majd újra evett, újra vissza, megint kaja és ez így ment. Nagyon cuksi volt.
Sajnos az utódom is lehet, hogy búcsút mond a munkának a nyár végén, amikor reményei szerint teljes állásban tud majd dolgozni. De addig remélem még valamikor a suli végefelé sikerül még egyszer taliznom velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése