újra lóháton

Újra, mármint úgy 18 év után. Gyerekként lovagoltam, de aztán az a hely, ahova jártam, bezárt. Utána jártam egy darabig egy másik helyre a városban, de az egyáltalán nem olyan volt. Ott csak három ló volt, és gyakran csak ketten, az oktatóval együtt lovagoltunk ki a szántóföldek közötti földesúton egy irányba, majd ugyanott vissza. Az öreg lovacska, akin lovagoltam, nem hallgatott másra, csak a gazdájára, és amúgy is fejből tudta az utat, szóval nekem csak ülnöm kellett rajta. 

Bezzeg az első helyen, ahova az első 4-5 évben jártam! Főleg hogy akkoriban vettek egy kisebb termetű lovat, akin mindig én lovagoltam, és teljes harmóniában voltunk. Én úgy imádtam azt a lovat. Na és ott kimentünk terepre, a pusztába. Vágtattunk a füves mezőkön át, sőt nyáron még az icipici tavacskába is belelovagoltunk és "megfürdettük" a lovakat. Ott a pusztában bárhol mehettünk és szabadjára lehetett engedni a lovakat, és a világon a legjobb érzés volt vágtatni a messzeségbe. Át kellett menni a síneken is, akkor meg mindig vonatrablónak éreztem magam, aki a lovával elállja a vonat útját (persze nem is jött olyankor vonat). Meg amúgy is izgalmas volt a meredek töltésen felmenni, át a sínen, majd a másik meredek oldalon lemenni. Szóval ezeken a tereplovaglásokon volt minden.

Még egy maradandó lovas élményem van, ami egyszerre nagyon jó és nagyon rossz élmény. Ez 14 éves koromban nyáron volt, amikor meglátogattuk a Bretagne-ban élő rokonainkat. És ott volt egy lóbolond lány (a másodunokatestvérem), aki egyidős is volt velem. Párszor elmentem lovagolni vele, ahova ő járt. És pont a mi hazaindulásunk után kezdődött neki egy párnapos lovas tábor. És ez a lány rábeszélt, sőt könyörgött nekem, hogy maradjak ott náluk és menjek vele ebbe a táborba, mert annyira annyira annyira jó lesz. Engem is vonzott ennek a tábornak a gondolata, és mivel ennyire lelkes volt a lány, legyőztem az aggályaimat, hogy egyedül ott maradjak a szinte ismeretlen rokonoknál. Így hát maradtam és elmentem vele a táborba.

De ahogy elkezdődött a tábor, a lány teljesen megváltozott. Egy szót se szólt hozzám. Került és levegőnek nézett. Ott voltam kb. 15 francia ember között, és csak azért voltam ott, mert ez a lány rábeszélt, mert annyira szerette volna, ha én is megyek. És onnantól kezdve, hogy a szülei kitettek minket, ő többé hozzám nem akart szólni. És úgy telt el a négy vagy öt nap, hogy én némán követtem ezt a francia csapatot, próbáltam kitalálni, hogy mi történik, hogy mikor eszünk, hova kell menni, mikor nyergeljük fel a lovakat, hol tudok zuhanyozni, mi a program stb. Néha rászóltak a franciák az unokatestvéremre, hogy fordítsa már nekem, amit mondanak, és akkor vonakodva mondott nekem pár szót. 

Sosem felejtem el, amikor egyik este a tengerparton aludtunk, tábortüzet raktak és mindannyian ott beszélgettek a tűz körül. Én kicsit arrébb ültem egyedül és unatkoztam. Egyszer csak odajött hozzám ez a lány, és olyan megkönnyebbülés futott át rajtam, hogy végre odajön egy kicsit hozzám beszélgetni. De csak ennyit mondott szigorú, leszidós hangsúllyal: "miért ülsz itt egyedül? miért nem ülsz oda hozzánk? hallgasd, amit beszélünk, hátha megértesz belőle valamit". Életemben nem tanultam franciául, egy szót sem tudtam (azóta sem tudok). Szóval teljesen abszurd volt amit mondott. 

Szóval ez a magányosság és az az érzés, hogy átvert és hülyét csinált belőlem ez a lány, szörnyű volt. Viszont a lovaglás és maga a tábor egy álom volt. Annyit lovagoltam, mint életemben soha, és vágtattunk az óceán partján, sőt az óceánba is bementünk a lovakkal és úszott alattam a ló. Ebben a táborban is szabadon vágtattunk a végtelen mezőkön és éjjel-nappal a lovakkal voltunk. Ezután a tábor után nem mentem többé az unalmas lovaglóhelyre a kisvárosomban, mert ehhez képest azt nem is éreztem lovaglásnak. Utána még egy harmadik helyre elmentem párszor, de ott inkább díjugratással foglalkozott az edző, engem pedig ez a szabad tereplovaglás vonzott mindig is. Így hát véget ért a lovas karrierem és a kapcsolatom a lovakkal.

De most, ennyi év után, a munkahelyemen lehetőség nyílt egy kis tereplovaglásra. Év vége alkalmával mindenféle programokat szerveztek a dolgozóknak. Vagy 12 program közül lehetett választani, és amikor megláttam, hogy van ilyen, hogy izlandi pónin lovaglás, akkor nagyot dobbant a szívem. Kíváncsi voltam, milyen lesz ennyi év után újra lóra ülni. Nem voltam ezzel egyedül, mert az ottlévő 11 emberből körülbelül 8 mondta azt, hogy gyerekként lovagolt, és azóta nem. Persze ez a lovaglás nagyon kis egyszerű volt. Szinte végig lépésben mentünk, így majdnem unalmas is volt, viszont szép tájakon mentünk. A legjobb az volt viszont, hogy kipróbálhattuk a töltöt is, ami az izlandi lovak különleges járásmódja. A lábak sorrendjében a lépésre hasonlít, de sebességben egész gyors is tud lenni, és nem ráz, mint az ügetés, hanem a lovas szinte egyhelyben ül. Az én lovacskám sokszor inkább ügetett, de aztán a kísérő adott pár tippet, hogy mit csináljak, és utána sikerült visszafognom ügetésből töltre. Szóval egyedül ez volt az izgalom. Azért tök jó volt újra lóra ülni, de valahogy mégsem fogott el a vágy, hogy újra lovagoljak. Most feltűnt az, hogy milyen koszos, poros és lószőrös lesz az ember... Meg hogy nem szeretnék leesni és a nyakamat szegni. Látszik, hogy megöregedtem. Régen semmi félelemérzet sem volt bennem, és emlékszem hogy milyen porosan, koszosan érkeztem haza a lovaglásokról, de persze sosem zavart.