there is only one way to eat an elephant: a bite at a time

Tegnap annyira nyomorultul voltam. Nulla életkedvem volt délelőtt, semmi jót nem láttam az életben, se a közeli, se a távoli jövőben. Szerencsére ott volt Jack, és felkapart a földről. Azt hiszem, arról van szó, hogy már nem bírom a nanny munkámat. Három éve vagyok ott, és megérett az idő arra, hogy továbblépjek. Már emelném a lábam a következő lépcsőfokra, de még nem tudom, mi lesz az, és ez frusztrál és megijeszt. De Jack szerint ez tök normális, és ha mindennel elégedett lennék, akkor nem is akarnék változtatni. Azt hiszem, teljesen igaza van.

A nanny munkám rengeteget adott nekem. Ez volt a belépőm a svéd életbe. A szerződésssl együtt azonnal kaptam személyi számot, ami nélkül nem ember az ember ebben az országban. Mások rendesen megküzdenek ezért. A család a város szívében lakik, így elkezdtem bejárni a legszebb részeket, és ma már jobban ismerem ezt a várost, mint akármelyik nagyvárost a világban. Rendszeresen vezetek, és a rutinomnak köszönhetően volt bátorságom autót bérelni Lisszabonban, aztán Svédországban nagyon sokszor, és még költöztető teherautót is vezetni. A gyerekek Stockholm egyik legpuccosabb iskolájába járnak, ahová a király trónörökös kisunokája is, így az iskolában többször láttam a hercegnőcskét és Viktória hercegnőt is egyszer. Szóval ilyen különleges élményekben is részem volt, bár ez nyilván nem ad az életminőségemhez, de azért menőzni lehet vele.

Nagyon be tudok feszülni, pedig amikor végigtekintek a haladáson és az eredményeimen, akkor úgy érzem, hogy szépen alakul az életem. Először másfél évig otthonról dolgoztam, majd lett ez a munkám, aminek köszönhetően szépen integrálódtam Stockholmba. Lett saját albérletünk, és elkezdődött a közös élet. Lett egy legjobb jóbarátom, ahogy Forrest Gump mondta. Elvégeztem a későbbi esetleges tanuláshoz szükséges svédkurzusokat, lett egy második munkám is, olyan ami mellett esetleg tanulhatok. Tehát a nanny köldökzsinórt már elvághatom, de félek ettől a lépéstől. Családtagként kezelnek, annyira hogy amikor elköltöztem Jacktől, és benne volt a pakliban, hogy egyedül folytatom, akkor azonnal felajánlották, hogy lakhatok a 2. emeleten lévő lakásukban, igaz hogy ott van most az unokahúguk, de majd ő talál magának mást. Valahogy úgy érzem, hogy ha elmegyek, cserben hagyom a szülőket és a gyerekeket is. Persze nem maradhatok azért, mert nekik jó, és így is tovább voltam ott, mint valaha gondoltam. Ha lenne konkrét elképzelésem, hogy mit szeretnék tanulni, könnyebb lenne felmondani. Ezért is stresszelek, mert még nincs. Most ilyen köztes állapot van, és ezt nehezen élem meg.

De azért igyekszem tudatosan a jóra koncentrálni, nem előre sietni, nem úgy érezni, hogy előrébb kellene tartanom, hanem élvezni azt, ami van, mert egyáltalán nem rossz, és később pedig ez az élet fog esetleg hiányozni (bár őszintén szólva voltak már az életemben fantasztikus időszakok, de eddig sosem ragadtam a múltban, vagy sírtam vissza a szép időket).